Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Várkonyi Nándor: Emlékezés Berda Józsefre
természet fogyhatatlan csodái, a virágok tarka színe, illata, a madarak éneke, s amit az ember tesz hozzájuk: a költészet, a zene, a művészetek gazdagító remekművei. Népi zenénk élő géniuszát, Kodályt „a boldogság jegyesévé” avatja: „Minden művedet / égi fényesség sugara ragyogja át!” Az egyházi liturgia pompája, a gregorián ének eksztatikus magasságokba röpíti: Énekelje csak teli tüdővel a kardinális az infulás nagymise szívet-rendítő gregorián dallamait, s fent, a karzaton legalább száztagú zenekar kísérje ezt az örökkön örök szertartást, — Beethoven C-dúr Miséjével emélintve a mennyből földre szállott isteni drámát mindenféle földi méltóság fölé. Festő barátjának „merész és szelíd színekben tobzódó” képei jobban megmámo- rosítják, mint „a nemes borokat élvező italínyencet... a legtüzesebb ital”: Egyik bűvöletből a másikba esett ámulatom: ime, az alkotóláz emberibb arca s ezt megmutatni már: az örökkévaló, amiért érdemes élni még! Ég és föld adományainak egymást gyarapító vegyüléke az ember, ez teszi legboldogabbá minden lény között: „Állatnak és Istennek lenni legszebb — s áldani / anyám, ki egykor értem apámmal vétkezett.” A boldogságnak, persze, megvan a fonákja, az ember nemcsak szebbé teszi az életet, hanem elcsúfítja is, és kártételei elől kitérni nehéz. Berda a szegénységet nemigen panaszolja, hiszen maga választotta, csak a legszükségesebbekre törekedvén a szent szabadság érdekében. Az igaztalanság háborítja fel, mert a gazdagság rendszerint a hitványak jutalma, míg a szegénység javarészt igazakra sújt. A pöffeszkedő, fukar gazdag nem is ember szemében, „önnön zsírjába fullad inkább, semhogy bizonyságot / tegyen: ember mer lenni a hitvány kufá- rok között!” A „gyárosok, bankárok, nagybirtokosok” seregén költői bosszút áll: aranybetűs márvány-kripták közt járva, fejükre olvassa: „Hamvaitok is kőbe zárt hamu, nem tud / humusszá válni már . . . Csupán a fekete / éjszaka van veletek mindörökké.” De a szegénység alatt is húzódik egy határ, s amikor szenny, bűz, „ganéj- szag” tapad hozzá, koszlott rongyokban, éhesen ágyrajár, méltatlanná válik. Büdös szegénység ez már, nincs benne semmi vigasztaló, hidd el! Se ruhám, se cipőm, mi testem s lelkem örömére válna! Nincs mód gyakran tiszta inget váltanom, s nincs külön szobám sem, hol magamnak vidám ura lehetnék, hogy ne kellene tűrnöm a szegény állapot orrfacsaró bűzét s a veleszült apró férgeket egyben. . . 83
