Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Pomogáts Béla: Simon István
nyos formákat olykor izgalmasan modern ízek járják át. Simon István beérkezett: kezén megformálódott egy sajátos és gazdag költői világ. 4. A köztudatban még mindig él egyféle sommás vélemény az ötvenes évek magyar lírájának „válságairól”. E vélekedést a kritika terjesztette el: hozzászokva a korábbi költészeti modellhez, értetlenül szemlélve a diszharmóniákból építkező műveket. Holott legfeljebb a költők kerülhettek válságba, meghasonlásba korábbi önmagukkal, a líra nem. A költészet éppen ekkor emelkedett, elvetette a hamis egyszerűség, a talmi optimizmus közhelyeit, magára vállalta a számvetést, a gondolatok próbáját, az érzelmek viharzását. Líránk ekkor nőtt fel ismét a modern világirodalomhoz, éppen azoknak a költőknek írásaiban, akik az egykori kritika szerint „művészi válságba” kerültek: Illyés, Benjámin László, Juhász Ferenc, Nagy László, Csanádi Imre új verseiben. Ne higgyük, hogy Simon István művében e földrengésszerű megrázkódtatásoknak semmi nyoma. Sokan egyféle statikus világ gazdájának és énekesének szeretik látni őt, noha költészete ugyancsak magán viseli a vajúdó idők bélyegét. Igaz, ő nem bukott a kínlódásnak oly mély vermeibe, mint Juhász vagy Nagy; nem engedte át idegein a megrendült világ minden zaklató ingerét. Őrizte magát és eszményeit, de nem térhetett ki a vallomás és a számvetés elől. Őrizte magát s ezért olykor veszteglésre kényszerült: az ötvenes évek közepén ifjúságának téma- és élményvilágát idézgette, életképeket (Egy hegyközségi rádiósra, Nyári erdészház), portrékat (A szegény Jakab, Apám a szőlőben), tájakat (Ősz felé) rajzolt — elbizonytalanodott. E bizonytalanság termékei voltak távol-keleti utazását megörökítő versei is: az Utazás éjszaka, a Pekingi tájkép, a Jangce vitorlái s a többiek szelíd impresszionizmussal festették a látvány szépségét, az idegen életformák különösségét; a verses riport eszközeivel számoltak be az utazásról, költőjük okos észrevételeiről. A vallomástól azonban tartózkodtak, indulatok pedig végképp nem izzottak bennük. Érdemük a folytonosság megteremtése volt, a munka végzése: mindennek ellenére és mindenek felett. A folytonosság vállalása, az egyensúly megteremtésének igyekezete azonban nem azonos a korábbi természetes és harmonikus lélekállapottal. A felszín nyugodt és változatlan, a mélyben viszont küzdelmek, titkolt válságok zajlanak. E titokról értesít a gyógyulás idején írt, gyakran idézett Dióhéjban: Az élet felén túl vagyok már emberi számítás szerint, de se jobb, se rosszabb másoknál nem vagyok, s ha hitted, ne hidd. Talán csak zártabb, bonyolultabb, mint maga is e nemzedék; sebét hordja egy háborúnak és mindent még, amit megélt. S ha gyógyul a seb, már keményebb a hegedés, mi rajta van. S mit hogyan formál a természet, az sose lehet céltalan. 78
