Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Pomogáts Béla: Simon István
TANULMÁNYOK - KÖZLEMÉNYEK POMOGÄTS BÉLA SIMON ISTVÁN í. Juhász Ferenc, Nagy László, Simon István —; e három név a kritika és a közvélemény előtt már régen új költészetünk jelképe. Egyéniségük, útjuk, műhelyük a lehetőségek példájának tetszik, bennük látjuk a modern magyar líra lehetséges modelljeit, hozzájuk mérjük az ifjabb pályatársakat. ^Tulajdonképpen triptichont kellene festeni... — mondja B. Nagy László, az új magyar líra szenvedélyes kritikusa. — Azon a képzelt triptichonon Simoné lenne a középső mező. Juhász és Nagy más-más irányú nyugtalanság hajszoltjai és hírhozói” (A teremtés kezdetén 332. lap). A népmesék három fiújával szokták őket összehasonlítani: közös ölből, a falu népéből érkeztek, útjuk mégis más irányok felé vezet. A népmesék királyának — vagy pásztorának — azonban gyakran több fia van, a triptichon talán kevés: hármuk mellé más arcok is odakívánkoznak a képzelt képre. Mert Juhász, Nagy és Simon nem egyedül vágtak neki a költészetnek; társak, barátok vették őket körül: Fodor András, Kormos István, Darázs Endre s a valamivel később induló, de mégiscsak közéjük tartozó Takács Imre. A triptichont bátran csoportképpé lehetne szélesíteni: egy nemzedék tablójává. Azért kell ezt elmondani, mert költészetünk történetében alighanem ők az utolsó nemzedék. Legalábbis, ha a szót irodalomtörténeti értelmében használjuk. Előttük ott az Űj Hold generációja — valójában a Nyugat negyedik költői nemzedéke: Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Somlyó György, Rába György, Rákos Sándor. Utánuk azonban csak egyéniségek — vagy utánzók — következnek, csoportot csupán az alkalom szervez közöttük. Generációs tudat, az összetartozás érzése utoljára őket fűzte egybe, ha nem is reprezentálták ezt mindig közös akciókkal vagy antológiákkal. Versengve is egymást figyelték; útjaik gyakran szétváltak ugyan, mégis volt mit egymástól tanulniuk. A tabló, amin az előbb láttuk őket, nem olyan, mint egy érettségi kép. Némelyik figura túlnőtte a másikat, az arcok nem ugyanabba az irányba tekintenek. Ha B. Nagy hasonlatát szabad egyféle művészeti képtelenséggé fokozni, e nemzedék olyan szárnyasoltárt kíván, aminek nem kettő, de több „szárnya” van, hogy a különböző, mégis valahogy — nemzedékükben — összetartozó arcok elférjenek. Ha az előttük járó nemzedék legfőbb élménye a háborús rettegés, a képtelen diszharmóniákba taszított világ volt, az övéké a felszabadulás történelmi lendülete, a tárulkozó idő összhangot ígérő derűje, az igazságszerzés és az újrakezdés országos indulata. Mind népi sorssal, realista igénnyel és harmonikus világképpel jelentkeztek. Ha meg is gyötörte őket a háborús világ — mint ahogy Simont is —, hamar lerázták magukról a keserves élményeket, s önfeledt örömmel fedezték fel a világ boldog arculatát. Világképük harmóniája a kor és a 69
