Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 1. szám - Tüskés Tibor: Képek a gyerekkorból (elbeszélés)

— Ha megérjük a nyarat és megint mehetünk táborozni, te leszel a szakácsunk — mondta.

Később hazaküldött. Nagyszombat dél volt, az egész városban hallgattak a harangok.

A Sugár úton két karszalagos, puskás suhanc állt elém és behívtak az egyik kapu alá.

— Mikor születtél?

Megmondtam nekik.

— Akkor velünk jössz.

— Hová?

— Majd meglátod. Most fogd be a szád.

A laktanya udvarára kísértek. Már többen ácsorogtak a sárga salakon. Ismerősök is voltak közöttük. A télen már jártam itt, akkor havat kellett söpörni. Azt mondták, egy repülőgép fog leszállni. Futárgép. A hó szakadatlanul esett, mi egész nap söpörtük, kotortuk, toltuk a havat, de nem jött meg a gép.

Most is szerszámokat nyomtak a kezünkbe, és a Szentgyörgyvári hegy alá vezettek bennünket. Futóárkot ástunk, ágyúk köré hordtunk földhányásokat. Az ágyúkat német katonák őrizték. Nyers földszag úszott a levegőben.

— Holnap reggel nyolc órakor ismét gyülekező a laktanya udvarán — kiáltotta délután, szürkületkor az a vékony fiatalember, aki ide vezetett bennünket.

Otthon apám, anyám csomagolnak. A rádiót a fáskamrába, a fényképezőgépet újságpapírba göngyölve a kéménylyukba süllyesztik. A szekrények ajtaja tárva-nyitva. A ruhákat a padlásra hurcolják. Nem értem. Keresek én is egy ládát, belerakom a könyveimet, Vernét, két Coopert meg az idei tankönyveket, és az egészet leviszem a pincébe. Szemetet kaparok rá.

Este Angelika szülei átjönnek hozzánk, és azt kérik, hogy mivel a mi pincénk biztonságosabbnak látszik, nálunk tölthessék az éjszakát.

A ház fölött repülőgépek szállnak.

— Ráták — mondja valaki. — A hangjáról megismerem.

A közelben bombák robbannak.

— Biztos, megint a Reiterék — mondja apám. — Az udvaron át mérik a bort a katonáknak. Akárhányszor nyitják az ajtót, a fény kivágódik a konyhából. Ez is most akar meggazdagodni . . .

Az utcán valaki bottal végigzörgeti az ablakokat és németül kiáltoz:

— Abmarsch! Sofort!

Szurokfekete az éjszaka. A tárgyak merevek és ellenségesek. A Fő utcán tankok csörömpölnek. Valaki azt a hírt hozza, hogy a németek föladják a várost. Egy katonai autó apró robbanásokkal ég az utcánkban.

Nyolcán vagyunk a pincében. Mi négyen, Angelikáék is négyen. Angelika nővérét először nem ismerem meg. A pince közepén egy kertipadon ülünk ketten. Nem látom az arcát. A nagy fekete kendő alatt csak a szeme csillog. Lisztes haja kócosán a szemébe lóg, arcát bekormozták. Megborzongok. Jó volna közelebb húzódni hozzá, érezni a leheletét, de nem merek szólni. Titkok nőnek körülöttem.-— Már éjfél is elmúlt — mondja anyám.

A pincében senki sem alszik. Várunk valamit, de nem történik semmi. Ügy érzem, tengeralattjáróban utazunk. A kikötő egyre hátrább marad.

A parancsnoki hídon állok. Előttem a műszerfal. Egy karral a merülési mélységet szabályozom. Piros, kék, zöld lámpák gyulladnak ki előttem, a mu60