Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 1. szám - Farkas Imre: Hóhatár (elbeszélés)

Ritkán járhatott idegen a hátsó ösvényen, mert az öregek kíváncsian lesték, amint elhaladok. Szemöldökük mögül néztek rám, hónaljuk alatt kémleltek utánam. Ha én néztem feléjük, folytatták az öntözést. Egy figyelt gátlástalanul, az olvasós. Felismertem sárga szakálláról. Gonoszul követett a tekintete, miközben egyre lóbálta az üres locsolót.

Amint emelkedett, kószábbá vált az út, s a kertek összezsugorodtak. Hídon mentem át. Nyikorgó fahíd volt, rozoga karfákkal. Poros levelű útszéli gazok feküdtek rá a pallóra, a híd alatt nem folyt viz. Nem emlékeztem, hogy hídon mentem volna át, amikor az első éjszakát töltöttem a kőbányában, visszafordultam, hogy jobban megnézzem. Vastagkerekű biciklin a lány hajtott utánam. Elfulladó lélegzettel lökte felém a kerékpárt, amikor beért.

— Siess! Simon a meredeken vág eléd. Ha előbb érsz a kőbányához, megmenekültél.

— A Szeplőtelen kése van nála? •— kérdeztem.

— Az.

— Leóna odaadta?

— Oda.

— Jól tette — mondtam.

Nézett rám értetlenül.

— Nem érted? Leóna odaadta Simonnak a kést!

— Hát aztán?

— Fogadalmi kés. Annyi, mintha ő várna odafent.

— Mindegy — hadarta. — Ülj föl és indulj! Megyek utánad a kőbányáig, és imádkozom, hogy ott ne találjalak.

— Szép ám ez nagyon — csúfolódtam. — Én vagyok a madaras ember, de tőled kapom a szárnyakat.

— Menj már! — Csaknem síkoltott.

— Ha megmondod a neved.

— Manetta. Istenem . . .

Aljasságnak éreztem akkor is, mégis fölültem. Mosolyogtam, hogy ne legyen olyan kényelmetlen a gyávaság. Halkan még fütyörésztem is. Eleinte remegett a szám, később meg nem tudtam abbahagyni. Amíg lehetett, minden erőmből tapostam a pedált. A gerincen, ahol a két roskatag kerítés között meredekre váltott az út, leszálltam, s futva igyekeztem tovább. Rohantam inam- szakadtából, s egyre mondogattam, úgyis hiába igyekszel, Simon azóta fölért.

Lihegve kapaszkodtam föl az utolsó emelkedőre, ötven méterre tőlem Simon ült egy kövön. Meglátott, felállt. Kilépdelt elém az út közepére. Bicegett. Izgalmában mindig elfelejtette titkolni a sántaságát.

Kényelmesre fogtam a tempót, s még hangosabban fütyörésztem. Valódi jókedv hatalmasodott el rajtam. Megkérdeztem Simontól, elfáradt-e nagyon. Igyekeztem pedig, nem akartam sokáig várakoztatni. Az út közepén állt, kezét a háta mögé rejtette. Tudtam, hogy a Szeplőtelen kését szorongatja, de gyanútlannak tettettem magam, mert láttam az arcán, szégyenkezik az idegen kés miatt.

— Vége —• mondta, s az izgalomtól elcsuklott a hangja.

— Vége — feleltem. — De mért dugdosod?

— A lónak sem mutatják meg a taglót.

— Akkor se rejtegesd! Jó kés. Elvágja az még a csontot is.

— A gyereket nem kellett volna meglátnod. Kétszeres így a szégyenem,

41