Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 1. szám - Farkas Imre: Hóhatár (elbeszélés)

hogy ne zavarja a jelenlétem, amikor az idegen lány a következőket súgta: ,,Ha megfognád a kéziét, nem kódorogna el.” Figyelmesebben megnéztem, Leonéra hasonlított. Még a tájszólásuk is, amiről a hegyvidékieket az első pil lanatban fel lehet ismerni, hajszálra megegyezett. Leóna ezalatt visszaigazította a mellére a blúzt, s átadta a gyereket az idegen lánynak.

— Hivattál — kezdtem a beszélgetést.

— Mondják, egy szomorú ember sokat járt fel a dombra — nézett a szemembe Leóna.

— Igaz — feleltem.

— Miért? — kérdezte.

— Fűszálat rágni — válaszoltam.

— Eljött hát végre az idő — mondta bátortalan bizakodással.

Ekkor értettem meg, amit első találkozásunkkor olyan rejtélyesnek találtam: „Soha nem szeretlek jobban, mint te, és soha kevésbé.” Az mond ilyet, aki fél, hogy elhagyják, és a megaláztatás ellen védekezik. És az, aki meg akarja könnyíteni az eltávozott visszatérését.

— Szép? Ugye szép? — mutatott a gyerekre Leóna.

— Az apjától kérded ezt?

Előbb olyan volt a tekintete, mint első este, amikor a bokájára tévedt a szemem. Mentegetőzött, hogy a tánctól merev, mert sokáig táncosnő akart lenni. Amikor leejtette a fejét, már tudtam, ő is bizonytalan.

— Az apjának biztosan szebb lenne — mondtam, és kinéztem az ablakon.

Hogyan szerethetnénk azt, akinek előbb meg kellene bocsátanunk?

Árnyék esett végig a szobán, Simon állt az ajtóban.

— Gyere be!

Ügy mondtam, mintha már türelmetlenül várnám. Ezzel a hazugsággal kezdődött minden későbbi megaláztatásom.

Nekidőlt az ajtófélfának, s a kezemet nézte. A padlásszobai jelenet jutott eszembe. A második este, amikor megváltozva jött át hozzám, s arról beszélt, hogy valami megmarta.

— És most mi lesz? — kérdeztem.

— Nem lett volna szabad meglátnod — intett a gyerek felé.

— Megláttam.

— Menj a hátsó ösvényen a kőbányához!

Félreállt az útból.

Leóna ijedt arccal nézett Simonra, Simon a Szeplőtelen késére meredt. Az idegen lány egyenesen állt a szoba közepén, s figyelt, mintha végszóra várna. A fény áttűzött ruháján, erőteljes mozdulatlansága nagyalakú szoborra emlékeztetett.

9.

A városból kivezető műútról rátértem a hátsó ösvényre. Alkonyodott. A szögletesre nyírt sövénykerítések mögött vászonruhás öregemberek kései palántát öntöztek. A kerteken végigfutó sorok rendjét csak néhány gyümölcsfa bontotta meg, a palánták tövénél kéken csillogott a víz. A kertek felső végében kastélyokat utánzó villák komolykodtak. Elképzeltem, hogy a meséből kiorzott buta házacskák mind egy-egy élet törekvéseinek, talán hazugságainak az eredményei, s magamban Hazugságok Kertjének neveztem el a vidéket. Aki sikertelenül megy kifelé az életből, bűnösnek látja a maradókat.

40