Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 1. szám - Farkas Imre: Hóhatár (elbeszélés)

hogy ne zavarja a jelenlétem, amikor az idegen lány a következőket súgta: ,,Ha megfognád a kéziét, nem kódorogna el.” Figyelmesebben megnéztem, Leonéra hasonlított. Még a tájszólásuk is, amiről a hegyvidékieket az első pil ­lanatban fel lehet ismerni, hajszálra megegyezett. Leóna ezalatt visszaigazí­totta a mellére a blúzt, s átadta a gyereket az idegen lánynak. — Hivattál — kezdtem a beszélgetést. — Mondják, egy szomorú ember sokat járt fel a dombra — nézett a sze­membe Leóna. — Igaz — feleltem. — Miért? — kérdezte. — Fűszálat rágni — válaszoltam. — Eljött hát végre az idő — mondta bátortalan bizakodással. Ekkor értettem meg, amit első találkozásunkkor olyan rejtélyesnek talál­tam: „Soha nem szeretlek jobban, mint te, és soha kevésbé.” Az mond ilyet, aki fél, hogy elhagyják, és a megaláztatás ellen védekezik. És az, aki meg akarja könnyíteni az eltávozott visszatérését. — Szép? Ugye szép? — mutatott a gyerekre Leóna. — Az apjától kérded ezt? Előbb olyan volt a tekintete, mint első este, amikor a bokájára tévedt a szemem. Mentegetőzött, hogy a tánctól merev, mert sokáig táncosnő akart lenni. Amikor leejtette a fejét, már tudtam, ő is bizonytalan. — Az apjának biztosan szebb lenne — mondtam, és kinéztem az ablakon. Hogyan szerethetnénk azt, akinek előbb meg kellene bocsátanunk? Árnyék esett végig a szobán, Simon állt az ajtóban. — Gyere be! Ügy mondtam, mintha már türelmetlenül várnám. Ezzel a hazugsággal kezdődött minden későbbi megaláztatásom. Nekidőlt az ajtófélfának, s a kezemet nézte. A padlásszobai jelenet jutott eszembe. A második este, amikor megváltozva jött át hozzám, s arról beszélt, hogy valami megmarta. — És most mi lesz? — kérdeztem. — Nem lett volna szabad meglátnod — intett a gyerek felé. — Megláttam. — Menj a hátsó ösvényen a kőbányához! Félreállt az útból. Leóna ijedt arccal nézett Simonra, Simon a Szeplőtelen késére meredt. Az idegen lány egyenesen állt a szoba közepén, s figyelt, mintha végszóra várna. A fény áttűzött ruháján, erőteljes mozdulatlansága nagyalakú szoborra emlé­keztetett. 9. A városból kivezető műútról rátértem a hátsó ösvényre. Alkonyodott. A szög­letesre nyírt sövénykerítések mögött vászonruhás öregemberek kései palántát öntöztek. A kerteken végigfutó sorok rendjét csak néhány gyümölcsfa bontotta meg, a palánták tövénél kéken csillogott a víz. A kertek felső végében kastélyo­kat utánzó villák komolykodtak. Elképzeltem, hogy a meséből kiorzott buta házacskák mind egy-egy élet törekvéseinek, talán hazugságainak az eredmé­nyei, s magamban Hazugságok Kertjének neveztem el a vidéket. Aki sikertele­nül megy kifelé az életből, bűnösnek látja a maradókat. 40

Next

/
Oldalképek
Tartalom