Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 3. szám - SZEMLE - Pór Péter: Az esszé klasszikusa. Gyergyai Albert: Klasszikusok - Kortársak

sukra s gyönyörűségükre, bámulói és rajongói körébe. Személyében ekként egy nagy ismeretterjesztőt is tisztelhetünk, a szó leggazdagabb értelmében, s ez tanulmánykötetének egyik legfőbb, de messze nem egyetlen érdeme.

S Babits? Mit tanult Babitstól, a felkent poétától, az irodalom megszállott hitű szerzetesétől? Ha egyetlen szóval kellene felelnünk, azt válaszolnánk: áhítatot. „Egy múzeum templom kissé” — írja Gyergyai Van Gogh-ról szólva, s valóban, ő azzal az ünnepien megindult áhítattal néz egy festményt, vagy fog kezébe egy könyvet, mellyel hajdan az őskeresztények tekinthettek a Teremtő glóriás képmására, és olvasták a Testté váló Ige evangéliumi misztériumát. A kultúra Gyergyai szemében, ahogy ő mondja Proustról, élet és halál kérdése, minden érdektől megszabadultan életcéllá tisztul, egy benne és általa kiteljesedő egyéniség létformájává; Babits ezt úgy mondaná, a kulturális emberség azonosul a morális emberséggel.

A kultúra tehát nem mégoly gazdag ráadása, hanem lényege életének: magatartás. De vajon mit jelent számára az általános magatartáson belül az a művészet, hová jósorsa vezérelte s érdeklődése vonzotta, melynek talán legtöbbet köszönhet, s mellyel hírt, nevet szerzett magának?

Életművétől, szemléletétől semmi távolabb nem áll valamiféle sznob, maj- moló-bálványozó frankomániánál s reméljük, az első kettő folytatásaként hamarosan kötetbe rendeződve is olvashatjuk a mi klasszikusainkról, Ambrus Zoltánról, Babitsról, Kosztolányiról írt tanulmányait. Másrészt, már e kötetekben is a nagy franciák mellett Shakespeare, Goethe, Schiller, Spitteler Virginia Wolf Thomas Mann és Hughes neve sorakozik, s ha valamit, úgy azt a sorok között bujkáló, de megíratlan Hölderlin-esszét hiányoljuk, melyre Gyergyainak talán csak egy kedvező alkalom inspirációjára lett volna s lenne szüksége. Érdeklődését sosem korlátozta tehát egy nemzet művészetére, pályaképe szép megvalósulása s jelképe a világirodalom nemes fogalmának, hol. mint vallja, alkotók és nemzetek közös hitben, egyenrangúként találkoznak; ám élete, életműve és eszmevilága alapvetően a francia kultúrával fonódott egybe.

Mit jelentett számára a francia kultúra? Nem, mit frivol, kellemetlen sőt veszélyes közhelyek „franciásnak” szoktak nevezni — ezeket mindig ő utasítja vissza elsőként, ironikusan, gúnyosan, de néha dühvei is —, hanem az elme folyton

éber kísérletező kedvét, a keresés örökké megújuló kalandját értelem és érzelem gazdag harmóniáját, szkepszis és hit megismerésre törő egységét, a gondolat szabadságát, a Ráció sugárfényét, s jelentett nemegyszer tragikus években menedéket, refugiumot, támaszt, reményt és bizakodást az ember, az emberi szellem tisztaságában és erejében.

Az alkotói egyéniség, tudjuk, belső törekvéseknek és külső körülményeknek, hajlamoknak és hatásoknak különös keverékében formálódik: az övét mindig a legtisztább fényű csillagok ragyogása serkentette és kísérte. Legsajátabb vonása viszont valamilyen tágszívű, feszült, állandó készenlét minden érték, minden szépség teljes befogadására. Valery-esszé- jében Gyergyai mélységes beleérzéssel elemzi az Ifjú Párka poétájának nagy rejtélyét, a húszesztendős némaságot. Minden megvalósítás, a legfényesebb is, interpretálja Valéry eszmevilágát, lemondás az elme nagyszerű látomásáról, a hiánytalan egészről, minden tett a teljesség egyetlen lehetőségéről, az okoskodásról, s egy realizálódott lehetőség a végtelen többit egyszeriben megszünteti. A költő elnémult, akár a nagy misztikusok, mert lelkét és szellemét az Egész szavakkal csak sérthető és széttördelhető sejtelme vonzotta: „Sose volt nagyobb Valéry — olvassuk —, mint ebben a virtuális pillanatban, sohsem látszott gazdagabbnak, pusztán követelései révén ...” A Klasszikusok és a Kortársak szerzőjének attitűdje, ha más síkon is, ily fajta teljességet céloz: Gyergyai Albert a virtuális teljesség esztétikusa.

Talán ezért nem írt soha monográfiát, ezért nem kötötte magát soha egyetlen stílushoz vagy alkotóhoz — de ezért árad mindegyik esszéjéből a közvetlen élmény varázsos frissesége. Akármelyik portréját felüthetjük, mindenkiről ugyanazzal az egyéniségtisztelő, komoly, érett, személyes bensőséggel vall, élőkről és holtakról, Villonról és Montaigne-ről éppúgy, mint Spittelerről. Kassákról vagy Marguerite Duras-ról.

Nem mintha nem lennének kedvencei: némelyikük, mint Racine, Proust, Camus vagy Kassák, évek, sőt évtizedek óta kísértik, mások mint Mauriac, Thomas Mann vagy Giraudoux egy-egy korszakban állhatták különösen közel szívéhez, s mily nemesen példaszerű az a hűség is, mellyel egy emberöltő távolából egyre visszanyúl, folyton mélyítve s tágítva azt, gyermek- és ifjúkora nagy élményéhez, Ambrus Zoltán, Gustave Flaubert és Tolsztoj művészetéhez. Ám ha vannak is olyanok kiknek útját megkülönböz142