Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 3. szám - HAZAI JEGYZETEK - Farkas Imre: Aszály és újulás
HAZAI JEQYZETEK Aszály és ájulás Néhány szó hazán belüli honvágyról A hazulról elkerült negyveneseknek nem kell bizonyítani, elveszíti szülőföldjét, ki messze megy, s ritkán jár haza. A kijelentkezéssel megnyíló tér-időszakadék táguló természetű. Mialatt fokozott aktivitással keressük helyünket az új tájban, környezetben, mind kisebbre, halványabbra kopunk az otthoni emlékezetben. Nem hangos, nem látványos a szakítás. Szó sem, kéz sem emelkedik az eltávozott megtagadására, de mikor hazán belüli honvágyát csillapítandó hazalátogat, mind ismeretlenebb gyerekek köszöntik az utcán, elfogy a szó a kútnál, mire megtelnek a kannák, s idegenként méregetik, mialatt megvásárol negyedkiló babkávét a pultnál. Mindezeket tudomásul vennünk annál keservesebb, mert nincs okunk még csak a néma szemrehányásra sem. Halványodnak bennünk is az arcok, új életanyagunk elfedi a régit, csak a szagok nem változnak, de a csend már sokkalta mélyebb otthon, és nem csak a kapukulcsot, nem találjuk régi helyén a Fias- tyúkot sem. S amikor mindezek betetőzéseként még azt is tapasztaljuk, hogy megváltozott életünk tényeiből csak az elvont főneveket képes asszimilálni az otthon, beletörődünk a szülőföld elvesztésébe, vagy levetve városi ruhánkat és arcunkat, nagy ravaszul hasonlatossá igyekszünk válni korábbi! magunkhoz, hogy visszaszerezzük helyünket a régi kapcsolatokban. Esövárás Dunántúlról hazaindulva hogyan is gondolhattam volna, hogy szülőfalumat, ezt a felszabadulási mámorában magaajándékozó módon Orosházához csatlakozott nagyalföldi községet éppen az aszálytól kapom vissza. Nem azt állítom, hogy július 19 és augusztus 14 között gyerekkorom Szentetornyáját találtam meg. Abból az otthoniaknak is csak annyi maradt, amennyit az emlékek illanó anyagából az emlékezet visszatartani képes, mégis gazdagabb lettem. A réginek csak része voltam, az új már enyém is. Visszafogadásom első jelének vettem, amikor gátlástalanul fakadtak indulatra előttem az otthoniak. Tartózkodásom harmadik hetében jött el az ideje ennek, amikor sülni kezdtek a kukoricák. A kopogi fekete földön még haragosan álltak, kifeszülve a napnak a zöld nyelvek, de a homokos vályogon, amilyen anyám háztáji földje is, már rokkantak a levelek, és a rövid, tűhegyes csutkákon satnya gyöngyök kiabálták egymást. Ötvenedik napja tartott a szárazság, és hiába lestük a nyugati eget, hiába szállt felhőbe a nap, hiába emelkedett fel a láthatárra a cumulonimbusok sötét üllője, nem tudott eső lenni. „Nincs viz a felhőben” — mondta anyám. 115
