Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 1. szám - Farkas Imre: Hóhatár (elbeszélés)

Csóválta a fejét és fürkészve nézett.

— Azám! Ezt meg magának hoztam — adtam át neki az imaköny vtokot.

— Honnan vetted? — kérdezte.

— Van — válaszoltam.

— De hisz ez nagyon drága! — forgatta a kezében.

— Az ócskásnál vettem — mondtam, hogy megnyugodjon. Szerettem volna, ha nem kérdezősködik annyit.

— Lehet, hogy lopott? — kérdezte.

Arra várt, hogy megnyugtassam, mert amúgy nagyon is örült neki.

— Lehet — mondtam.

Megharagudott. Ügy tett, mintha az árokba akarná dobni. Megsajnáltam.

— Tegye el nyugodtan.

Csak tettem, vettem a padláson, nem volt kedvem a fonáshoz. De hát milyen ember is ez a Simon? Milyen ember, hogy kétszer idejön hajnalok hajnalán? Csak úgy ideállít, amikor még szerte az ágynemű, büdös a szoba és minden söpretlen. Megáll a ház előtt és felkiabál: „Hát Izsár hol van?” Áll egyik lábáról a másikra, és várja, hogy lekiabáljak. „Hol lennék, mit gondolsz? Talán a városban?” Hallod-e Simon! Mentem én csak egyszer is az ablakod alá? Kérdeztem én csak egyszer is a feleségedtől, hogy hát Simon hol van? Pedig kérdezhettem volna. Ki mondta azt nekem, de hányszor: „Olyan nő kellene neked, Izsár, mint Leóna.” És Leónának rólam? . . . Akkor mit keres itt kora reggel?

Határozottan csalódtam Simonban. Dehogy kívánt ő egymásnak minket. Amit mondott, azért mondta, hogy irigyeljem a szerencséjét. „Lélegző harangok meg kettévált parázs .. .” De vajon, igazság-e a szerencse? Ha magamra nem is gondolok, nézzük Leónát! Olyan férfit érdemel ő, mint Simon? Belebotlott, és most cipelje élete végéig? Már az rendetlenség, hogy az öccse feleségével ennyi ideig. . . Vajon mondta-e csak egyszer is Leónának, hogy minden hetedik hullám magasabb? Bizony, barátom Simon, kár neked idejönni az ablakom alá.

Ilyen gondolatok közt vártam az estét, s már éppen reménykedtem, hogy el se jön, amikor megérkezett. Ült a ládán, s a késeimmel játszott. Egyiket sokáig nézegette. Azt mondta, jó kés. El lehetne vágni vele a csontot is. A kést, amit elgondolkozva forgatott, szeplőtelen fogantatás napján vettem a búcsúban. Sokat adtam érte, mert szeretem a jó kést. Nem tetszett, ahogyan forgatta, próbálgatta az élét a körmén. Amikor kivettem a kezéből, a szeme kemény volt, az álla mozdulatlan. Megkérdeztem, ezek után mit akar még. Ütögettem a kést a tenyeremhez.

— Miért? Te vagy itt a fontos, vagy én talán?

— Leóna — mondtam.

— Igen, Leóna — helyeselt. — Egyedül. Mert ez nem játék.

Elment. Ez ám a nagy lélek — gondoltam —, nem én.

Másnap újra eljött. Rosszul mondom, másnap egy ismeretlen Simon jött fel hozzám. Járkált a nyikorgó padlón. Megállt a Szűz képe előtt sajnálkozva, mintha mondaná, hogyan képes megmaradni ilyen bakkecske ólban. Aztán elém állt, és a kezemet nézte. Sehova máshová, egyre csak a kezemre nézett. Az Úr nézhetett így Kain kezére. Amikor letettem a fonást, elfújta a lámpát.

Vártam. Nem nyúltam kés után, de figyeltem erősen. Tudtam, valami megalázó következik, hiszen egész este kerülte a tekintetemet, mintha félre akarna vezetni. Szétesett. Igen, teljesen szétesett.

Aztán megindult ismét, járt egyik saroktól a másikig. Végül ezt mondta:

35