Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 3. szám - Pozsgai Zoltán: Eladó a Bozzay-ház (elbeszélés)
POZSGAI ZOLTÁN ELADÓ A BOZZAY-HÁZ Fréz Ernő Gyura Mihállyal, a Paraszt Testvériség elnökével egyezkedett a házon. Az „AC” jelzésű Volga, amely az osztályvezetőt hozta, a templomdomb előtti, lombos vadgesztenyefák alá tolatott. Gyura elnök föltette egyik sonkáját az eladó parasztház udvarán elnyújtózó, irdatlan vályúra, amelyből rég kiszáradt a víz; elöl a hasán mindig szétfeszült a ruha, lepattantva a gombokat. Fréz morzsolgatta az „Eladó a Bozzay-ház” szövegű, gépelt cédulát, mely eddig a földművesszövetkezet nemrég épült boltjának kirakatában függött, csalogatta a vevőket. Városi volt, születésétől fogva. Előbb zippzáras aktatáskáját tette a vályúra, azután ült rá: a táskára. Ebből a házból nősült, s most rászakadt a gond: itt áll kihalásra ítélve ez a nagy parasztház, egyedül, nyomorultul hányódik benne öreg apósa, mióta eltemették mellőle a feleségét. A fiatal osztályvezető gondosan vigyázott terilén nadrágja vasalására, szépen ápolt haja fénylett a napon. Hátul a nagy pajta gerendái föl-fölnyögtek a szárazságtól, az udvart jócskán fölverte a papsajt, porcfű; a diófára akasztott kasza nyele hozzávacogott a vén törzshöz, ahogy egy traktor eldübörgött az utcán. — Különben hogy élnek, elnök elvtárs? Jól mennek a dolgok? — Menegetnek. — Nekünk meghozta az élet ennek a háznak a végső gondjait. — Hát, igen. Eltűnődtek; Gyura Mihály a terjedelmes parasztház kéményére révedt, s egykori Nádasdy huszár-pajtása jutott eszébe: az ült így, hátradőlve a nyeregben, amikor elbóbiskolt; mint ez a kémény. Szegény Lidi néni! Mennyi kenyeret megdagasztott haláláig ez alatt a kémény alatt! És többet nem dagaszt alatta senki. Egyszem leánya is városihoz ment. Hiába: a mostani fiatalok bőre olyan szép, m:'nt a frissen, melegen kopasztott, búcsúi malacé; az a falusi port már kerüli. Széles inge hátára nagy, sötét foltot izzadt; súlyos tekintetétől mintha megriadt volna a kémény: szaporán beszaladt egy, társaitól elszabadult, bivalyos felhő alá. Fréz sürgette volna az alkut. Mintha k:ssé kínos lett volna neki. Nem nézett az elnökre, idegesen rázta cipője orrát. És idegenül lesett körül. És háromszor is elmondta: ilyen az élet, elnök elvtárs! Valakik élnek, éldegélnek a házukban, egyszercsak kiröppen belőle a leányuk, meghal az anyja, utána pedig egyedül teng-leng benne az öreg gazda. Higgye el, elnök elvtárs, én rossz üzletember lennék. Valahogy mintha illetéktelenül árulnám ezt a házat. Persze megéri a kilencvenötezret... szóval valamit tennünk kell. És inkább a Paraszt Testvériségnek adjuk el, mint bárkinek. — No és — kérdezte Gyura —, György bátyámat bevinnék? — Igen. — Bemegy? — Be. Nem sínylődhet itt egymagában, ezt ő is tudja. — Értem. — A leányánál a helye. Ott kényelem várja, itt az elhagyatottság. Ha ünnep jött, ki szoktunk szaladni hozzája, de több a hétköznap, mint az ünnep. Én a 56
