Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 3. szám - Várnai Zseni: A mesék királya (elbeszélés)

ö nem szokott ilyen szomorú és szótlan lenni. Édesanyja addig faggatta, míg végül elmesélte, mi történt vele.

— Édesanyám, mondd meg nekem, én igazán csúnya vagyok? Igaz, hogy olyan vagyok, mint egy madárijesztő és a lába;m mint a pipaszárak? Mert azok a fiúk így csúfoltak engem. Pedig én nem bántottam őket és mesélni akartam nekik. Feléjük mosolyogtam, amikor a közelükbe értem, nem tudtam, hogy ilyen rosszak.

Az anya magához vonta kisfia fejét, hogy ne lássa meg szemében a könnyeket és csak ennyit mondott:

— Te vagy a legszebb a világon, kisfiam! De nemcsak szép vagy, hanem jó is. Ök ezt nem értik meg, de talán eljön az idő, mikor majd belátják, hogy csúnyán viselkedtek. Akkor szégyellni fogják magukat.

— De miért mondják, hogy rút vagyok? — suttogta Hans Christian. — Mi az, hogy rút? Talán azért neveznek rútnak, mert nem hasonlítok hozzájuk? Lehetséges ez, Édesanyám?

— Ne törődj vele, kisfiam, legjobb, ha messze elkerülöd őket. Máskor majd magam viszem haza a fehérneműt, hogy ne köthessenek beléd. Most pedig idd meg a meleg fejecskédet és folytasd a játékodat, vagy olvasgass szépen, hiszen máris értessz az olvasáshoz.

— Am:kor hazafelé jöttem — mondta csendesen a kisfiú —, egy mese jutott eszembe. Ez a mese egy szegény, rút kis kacsáról szól, aki nagyon különbözött kis sárga kacsatestvéreitől. Azok szépek voltak, testüket aranyszínű pehely borította, míg ő, a rút kis kacsa barna volt, minha sáros lett volna és a csőre is barnás, nem pedig sárgás rózsaszínű. Ezt a rút kis kacsát nem szívelték a többiek. Nem tűrték meg maguk között és minduntalan a fejére koppantottak.

— Ó, a gonoszok! — mondta nagyanyó, és máris töröigetni kezdte könnyeit.

— Ha sírsz, Nagyanyácskám, akkor nem folytatom a mesét — szólt Hans és lecsókolta nagyanyja arcáról a könnyeket. — Ne félj, jó vége lesz ám a mesének, mindjárt meghallod, mi történik a rút kis kacsával és tapsolni fogsz örömödben.

Ö egész szívével ennek a rút kis barna kacsának a sorsát érzi, mert csúfolják, mert kiverik maguk közül a többiek, s a rút kis kacsából nem lehet más, mint a tavak királynője, hófehér, hatalmas szárnyú hattyú . .. Ennek így kell történnie, mert ez az igazság!

Teltek az évek és Hans Christian Andersen már maga mögött hagyta kis szülővárosát és Koppenhágában élte küzdelmes életét. Tanult és írt, de elsősorban a színpad vonzotta. Színész szeretett volna lenni, mint Shakespeare, Mohere és mások, de a sovány, sápadt ifjú kevés szerencsével próbálkozott ezen a csillogó, rögös pályán. Mint költő először költeményeivel, szatíráival és drámáival tűnt fel, de az igazi siker akkor köszöntött rá, mikor koppenhágai padlásszobájában tündérmeséit kezdte írni.

Ez a tizenkilencedik század első negyedében történt és az ifjú meseköltő, mint egy csodálatos tünemény, úgy jelent meg Dánia irodalmában. Azok a költői látomások, melyek az odensei konyha gőzében gomolyogtak a gyermek Andersen lelki szemei előtt, most újra életrekeltek és mély értelmű mesékké formálódtak. A gyerekek és felnőttek egyforma gyönyörűséggel olvasták A rút kis kacsa, a Tűzszerszám, a Fülemile, A király új ruhája, A repülő láda és Az igazi hercegnő csodás történetét és már lefordították ezeket a meséket idegen nyelvekre is.

53