Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 3. szám - Morvai Gyula: A csempész (elbeszélés)

társak... Tehát ismételjék: ezen a vonalon... második út balra, Jató, Jató, egy „t”-vel, és a dűlők nevei...”

így ment ez egy esztendeig, amikor valaki valamit észrevehetett. Kijött a százados. Nyalka földbirtokos volt civilben, hozzá vitéz. Bajuszát rágta, rövid nádpálcájával csizmáját veregette. Szétvetette előttem a lábát, arcomba nézett, nézett, mint a kígyó. Szemhéja nem mozdult. Éreztem, hogy végem van. „Őrmester! Valami ... valami... Khm . .. khm ... Nem mondaná meg nekem, mi a hétszentség van itt a maga szakaszán? Igen, igen — mi a hétszentség?” „Százados úrnak alássan jelentem... minden rendben van. Csend van. Nem észleltünk semmit. A határ-, a szakasz- és a vonalbiztosítás az idevágó rendelkezések szerint történik. ..”. „Idevágó, a hétszentséges atyaúristenit neki! Idevágó, amikor erre, itt, igen, igen, itt, ezen a szakaszon, itt, ezen a ponton, mindenféle bagázs mászkál át. Nem tudja, hogy ez országhatár, mi? Hát hogyan engedheti meg maga ... maga, őrmester, hogy.. . különben is maga hová valósi? »Valahová« fel. Naggyon jó. Naggyon jó. Nézze, most ellenőrzőm a szakaszt, de ha egy hajszálnyi hibatika lesz, akkor az a hétszentséges atyaúristen legyen magának irgalmas. Az, akit előbb is említettem. Értemm?” „Alázatosan jelentem — értemm!” „Egy „m”-et kell mondani — értemm? Mert hogy jöhetne maga ahhoz, hogy engem, magyar királyi századost froclizzon? Olyan nincs. Nem is volt. Nem is lesz a sifonérban. A sifonérban, Boér János, magyar királyi őrmester ...!”

Láttam, hallottam, éreztem, hogy itt mindennek vége. Hirtelen megszámoltam magamban, hány embert »csempésztem« át Jugoszláviába, Bulgáriába, azzal még azon az éjjelen •— átléptem a határt. Agócs állt a kilátón, lekerültem a renzia felé, oda már nem láthatott távcsövén. Nem siettem. A hosszú uradalmi juhakol túlsó fala mellé húzódtam. Mit csináljak? Magyar katonaként szökjek — keletnek? Vagy hányjam le magamról a gúnyát, és úgy meneteljek a nagy hegyekig? Nem tudtam dönteni; hátam mögött meghallottam a sípolást, riadót vertek, rakéták szálltak fel, bevilágították a terepet, de én kívül estem.

Agócs Gáspár névre kiállított igazolvány volt a zsebemben; magyar katonaként gyalogoltam keletnek. Felvarrtam három csillagot, mintha százados lettem volna. Csak éjjel mentem, elkerültem a városokat. Balassagyarmat fölött már magyar katonatisztnek adtam ki magamat. Tisztelegtem, bokámat csattogtattam, tisztelegtek, tovább engedtek. A németek legyintettek, a szlovákok gyanakodva néztek utánam, de mikor látták az irányt — keletnek! —, akkor elhitték, hogy leszakadt magyar királyi százados vagyok, aki se több, se kevesebb, mint 270 embert „csempészett” át; akik mind megérkeztek, és egytől egyig beálltak a harcba .. . Ennyit mondhatok neked, Lieszkowszky elvtárs; csak azt nem tudom, hogyan lettél — Izsai Mihály?” — „Ahol »összedőlt« az erdő, ahonnan Olenáék házához szaladtunk menteni, azt az erdőt nevezték »Izsa«-erdőnek. Én Izsai Mihály lettem — Lieszkowszky helyett.” — Boér rövideket, keményeket bólintott, mintha az asztalra szegezte volna Izsai szavait.

„Nem könnyen vergődtem haza, fölöttem is átgurult a történelem tankja; elvesztek azok a napok, meg nem is vesztek el: az ember belement a küzdelembe, hogy aztán ne legyen háború. Erdőre járok, favágó vagyok; gépekkel dolgozunk, de azért meg is kell emelni a rönköt. Gondolom, te most a csempészhez jöttél látogatóba. Csempész voltam, de csak voltam. És ha úgy vesszük: drága életeket mentettem át, küldtem a küzdelembe.”

„Nem volt maradásom; eljövök, mondtam magamnak, és fogtam magamat, s eljöttem, hogy megnézzelek. De tán azokat a helyeket is megnézhetném.”

47