Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 3. szám - Morvai Gyula: A csempész (elbeszélés)
vagy a lengyel hadseregből, nálunk meg megint csak szökevény vagy. Vissza kell rakatnom a határon!” Mereven szemembe nézett, felemelte kezét, azt hittem: most előveszi tintaceruzáját, és felveszi a jelentést, jegyzőkönyvet, értesítést, mindent leír, int, hogy menjünk félre, az árokpartra, ott majd megírjuk a „pappírt”, de ehelyett egy szikrányit elmosolyodott, bal szemével hunyorított, aztán kezet adott, majd katonái után sietett. Ezen a nyáron „határbiztosító hadgyakorlaton” vettem részt; vállamon cipeltem a könnyű gépfegyvert. Ebben a körzetben gyakorlatoztam, mivel ismertem a hegyes vidéket, az erdőrengeteget, majd segítek az újoncoknak, hogy el ne tévedjenek. Megint júliusi alkony volt, kék árnyékok telepedtek le, a fák között sötétedett, az égen csillagokat gyújtottak, én meg azt mondtam a hozzám beosztott négy katonának: „Menjetek erre, balra, nrndig csak balra tartsatok, amíg csak oda nem értek a folyóhoz. Ott aztán körülnéztek, visszajöttök. Itt találkozunk”. Nem találkoztunk, mivel vállamra kaptam a gépfegyvert, megszorítottam derékszíjamat — és gyerünk! Belekerültem a senki földjének sűrűjébe, onnan ki a tisztásra, le a hegyoldalon, — egyenesen a faluba. A faluszélen, a sötétben mintha rám várt volna a katonai őrjárat. „Tedd csak le azi a szerszámot!”, mondta az altiszt. „Nem tehetem”, mondtam. „Katona vagyok, fegyverrel együtt jöttem át, mivel itt akarok élni. Megházasodom, ez átjövete- lem oka. És mint katona, csak így jöhettem át házasodni.” „Hm. Kicseleztél engem, de nincs mit tennem. Jelentkezz a hatóságoknál. Kész.” „Köszönöm!” „Nincs mit, komám!” A gépfegyvert nyolc kilométert cipeltem a vállamon; csak nyolc kilométernyire volt katonai őrs. Jelentkeztem, tisztelegtem, lezuhin- tottam a fegyvert, a „szerszámot”, amelyről még elismervényt is kaptam, hogy „átszolgáltattam” egy ilyen és ilyen számú, kaliberű, gyártmányú fegyvert. „Tölténytárat nem hoztál?”, kérdezte a zászlós. „Hoztam, de valahol elejtettem.” „Majd megtaláljuk. Most már mindegy”, feleltem. 5. Vonalakat, barázdákat, emlékeket kerestem Boér János arcán, erdők jószagát, homloka alatt két gyémántszemecskét, de mintha idegen ember állt volna előttem; nevetős óriás, lapát fogain a nyál szivárványszínekben játszott, szemöldöke zsindelyes kunyhótetőként takarta szemét. Báránybőr melleske volt rajta. Két erős lába oszlopként tariptta kemény, fenyőfa-testét. Az asztalnál ültünk, szemben ültem vele, cigarettát sodort, kínált, de nem fogadtam el. „Most másért jöttem, hozzád, Boér János.” Felesége már kitörte a dugót a kis üvegből, a szobát elöntötte a borókapálinka erdő-hideg illata. „Tán csak megismersz?”, mondom. „Hogyne”, feleli, „hoógyne! Ki hitte volna, hogy te is beállítasz hozzám? Ki hitte volna? Jómagam nem. De te sem. Elvetted Olenát. Aztán?” „Egyre jobban háborús lett arra a levegő, beljebb kellett mennem. Ahol munkát kaptam, de nagy nehezen. Nagyon nehezen. Olena meghalt, magam élek, termelőszövetkezeti tag vagyok. És azt mondtam: végigjárok egy darabka utat életemből. Eljöttem hozzád, Boér János elvtárs.” — Boér kétszer is visszanyomkodta a dohány- törcsöket nyeszlett dgarettájába; túlságosan vastagok, nehezek voltak ujjai cigarettát sodorni; csak úgy fröcsköltek a dohányszemek, amikor pödörte-sodorta a kis rudacskát; fejsze, kapanyél, kalapács való ilyen kézbe, nem cigaretta. „Ha meg nem sértelek, te most lengyel vagy magyar vagy, Lieszkowszky ?” — Rágyújtott, kivette a cigarettát a szájából, a füstöt felfelé, messzire pöffen45
