Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 3. szám - Morvai Gyula: A csempész (elbeszélés)

Szép lassan meggyalogoltuk a határvonalat. Az erdők erős, gyantaszagú levegőt ontottak, az ősi fák súgtak, a legfelül álló fenyők lombja féloldalas volt: a voharok elfésülték ágaikat, amelyek között mintha fésű-szaggatta szélzúgás zengett volna. — És eljött a szolgálat ideje. Nekündultam a vonalnak, egyenesen előre, a szél majdhogy be nem hasogatta arcbőrömet. Tisztáson állt a határkő. Megyek feléje; akkor látom, hogy a túlsó félről is határőr katona jön; már oda is ért a kőhöz, balra tért, országa tája felé, én is arra kerültem meg a határkövet, de intett, hogy jobbra! A kő előtt megállt, tisztelgett, megálltam, tisztelegtem neki; bemutatkozott: mondta a nevét, melyet azonnyomban el is felejtettem, de később eszembe jutott. Václav Prazsák volt. Mondom neki: Liesz- kowszky Lieszkowszky József. Puskáinkat a határkőnek támasztottuk, Prazsák cigarettát vett elő, sodort egyet, odaadta, magának is sodort, rágyújtottunk. Mondta, hogy itt van szolgálatban, prágai katona, itt messze teszi a katonaidőt. „És te hová valósi vagy?” „Ide, Lavocsnéba”, mondom neki. Volt, amit megértettünk, volt, amit nem értettünk meg, de azért barátságosan beszélgettünk. „Paserákok nincsenek?” kérdezte. „Nem láttam”, mondom neki. „No, az jó, mert erre vannak; az csak kalamajka az embernek: jelentés, bekísérés, jegyzőkönyv, fene. Jobb, ha nincsenek csempészek, igaz?” „Az igaz. Nem szabad, meg az embernek fölösleges munkát ad.” „Jól mondod, kiskomám. Akkor hát — agyő, a viszontlátásra!” „Viszontlátásra!”

Három hónapra rá, azt mondja a hadnagy: „Lieszkowszky, felmegyek magával!” A határkőnél bevárta Prazsák katonát, tisztelgett neki, valamilyen parancsot húzott elő, odatartotta Prazsák elé, a katona legyintett, mondta, hogy belsőzsebében is van ilyen parancs, amely szerint... Prágában, meg Varsóban valakik nézeteltérésbe keveredtek. Egy miniszter a másikkal, külügymi niszté- riumi főosztályvezetők, és ebből meglett a baj.

„Lieszkowszky! Ezentúl ez itt a határvonal, amelyen állok, ez, ni, de innen 50 lépésnyire beljebb, mifelénk lesz a határ. És ott — mármint Prazsák katona oldala országa felé is — 50 lépésnyire lesz a határ. Megértette, hiszen maga értelmes ember.” „Miért van beljebb a határvonal? Most már nem a lénián, hanem az erdőben járok? Nagyon nehéz lesz a vad bokrok, sűrű fák között gyalogolni. És Prazsák? Ö is az erdőben fog gyalogolni?” „Ott. Majd gyúrnak maguknak gyalogutat.” Prazsák legyintgetett, ami azt jelentette: „Ugyan, fenébe az egésszel! Ezután is itt találkozunk, a határkőnél, jön L:eszkowszky, tisztelgünk, letesszük a puskát, megdörzsöljük tenyerünket, cigit sodorintunk, rágyújtunk, a lányokról beszélünk, a nem létező csempészekről, itt szalonnázunk a hegytetőn, jól a fejünkbe húzzuk a sapkát, hogy le ne vigye az orkán, mivel itt fent aztán éjjel-nappal, hétről hétre, évről évre szól, zúg, bömböl a szél, miközben messze, lent a völgyben aratnak az emberek.”

„Maga is kapott ilyen parancsot?”, kérdezte a hadnagy Prazsáktól. „Kaptam”, ütött közönyösen a zsebére a katona. „És... és mi lesz, hadnagy úr, azzal ... ezzel az 50 méterrel ide, és ezzel az 50 méterrel oda?” „Semmi se lesz vele. Az lesz a senki földje, Lieszkowszky. Maga okos katona, megérti.”

Két hónap múlva —■ megint szélesedett a sáv, a „senki földje”, mi azonban a határkőnél találkoztunk. „No látod. Azért, mert innét ezer kilométerre Prágában, meg Varsóban feszült a helyzet, ittend megszületett a senki földje. Nem találkozhatunk. Igazában — közöttünk is »feszültségnek« kell lennie. Mutatja ezt ez a sáv.” „Fütyülök a sávra. Azzal, hogy az urak marakodnak, itt megszületik a határsáv; vagyis a csempészek földje, paradicsoma.” „Mondasz valamit!”, szólt Prazsák, nagyot slukkolva a cigarettából. A határkövön ült, puskáját a

39