Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 3. szám - Morvai Gyula: A csempész (elbeszélés)

és maga — honnan vette ezt?” „A két háborúból.” „Mivel maga kettőben volt?” „Éppen kettőben.” „Az más. Akkor — köszönöm!”, és tréfásan tisztelgett a sovány gölöncsérnek, aki belsőzsebébe rakta pipáját. Két ember éppen arról beszélt, hogy nem nagyon szeretik azokat a havas hegyeket, a civilizáció elrontotta, ha nem rútította el a tájékot. „Most még csak-csak, de nyáron! Nyáron az a gyantaillatú tájék, az a csendes hely — az átok-hely. Mert, teszem azt, mi van ott? Mi? Olvadó, büdös aszfaltutak a fenyők között. A gyantaszagú fenyőfák között. És zaj. Gitárokat pengetnek, elszórják a szalámihéjat, elszórják a csirkecsontokat, a fűre hajigálják a csokoládé staniolját, a fekete kenyérhéjon hangyák mászkálnak. Hogy mást ne mondjak.” „Azért nem mindenki. És nem mindenhol.” „Nem, nem, de — sok helyen. És sokak.” — Nem fejezték be a beszélgetést, odalépett hozzám a katona. „Maga hová utazik?” „Majd oda, fel. A gránicra. Ismerőst látogatok meg.” „Értem. Maga nem írta ide bele, mi az illető foglalkozása.” „Nincs is arra rubrika”, mondtam a katonának, aki két ujja között rázogatta az útlevelet, és társára nézett, a parancsnokra, aki odahajolt, belenézett az útlevélbe, s azt mondta: „Ez rendben van. Hiszen látod, pajtás, hogy ez rendben van. Kérdezni kérdezhetsz, de az utas »papírja« rendben van, mondom, hogy rendben van.” „Rubrika nincs, az igaz.” „Megmondom: a barátom — csempész.” „Csempész? Paserák?” „Az.” „Most is az, vagy mifene?” „Csak volt. Most nem tudom, mivel foglalkozik. Hozzá megyek, majd megtudom.” A katona elhúzta a szavakat, miközben gondolkozott, végignézett, szeme kerülgette az arcomat, kalapomat, megint megnézte az útlevelet. „Nem értem. Paserák. Nézze, magam is a gránicra járok, és nem ajánlom, hogy maga csempészekkel mahináljon. Ehh, fenébe is. Erre már nincsenek csempészek. Nincsenek. Nem. is nagyon voltak. Ismeri maga erre —vagy arra, ni! — a határt?” „Mint a tenyeremet”, mondtam. A katona másik lábára állt, parancsnoka elment tőle, kezelte az útleveleket. „Maga — kicsoda? Magyar?” „Most az vagyok, régen az vagyok.” „Azelőtt hol lakott, hol született? Ja, különben itt van az útlevélben. Maga Lawoesnéban született? Igen?” „Ott.” „Maga lengyel ember?” „Voltam. Magyar vagyok. Akarja, hogy magyarul beszéljek?” „Afenét. Nem nagyon tudok magyarul. Valami rámragadt édesapám, meg nagyapám után, de nem használtam azt a nyelvet.” „így van.” „No és hát — hogyanhogy maga csempészhez megy? Maga csak cukkol engem.” „Nem mondhatom el. Ha elkezdeném, maga estig itt hallgathatná. Elég az hozzá — egy barátomhoz megyek.” „No ja, no ja. Ez egészen más. De nem csempészhez. De nem paserákhoz. És így már más.”

A ziháló testű, olajat verejtékező mozdony fáradtan remegett; már nem is volt ereje továbbrohanni. Kiszálltam, és nekieredtem a felhőket hasogató szikláknak. Tatár-süveges ember állt hosszúszőrű lova mellett, a négy keréken vastag fenyőfát szállított az állomásra; a kocsikerekek küllőit betapasztotta a sárga agyag, amelyben hegyi kristályok szikráztak. „Boér, Boér? Valamit hallottam. Lehet ilyen nevű ember. Lehet. De az jódarab út ide. Jódarab.” „Elvinne?” „Elvinni elvihetem, de jódarab út az odáig. Meg nem is biztos, hogy él egy Boér, vagy Bojér, Bojár nevű ember, ámbár mindenféle nevű ember él a világon, ki tudná megszámolni, hogy hány név van e Földön? Üljön a dorongra. Nem, nincs másik zsákom; ez az egy rossz zsákom van, abba tettem szalmát, azt vetettem a fenyőfára. Fűzfaággal kössön össze füvet. Azt úgy lehet. Máskülönben jódarab út az odáig. Ésbogy — Boér, vagy Bojár? Nem esküdnék meg. Amúgy mehetünk. Jó, vesz két pakli dohányt.” Nekieredtünk az útnak, bele az estébe, a csillagos és szeles éjszaka mélyébe. Verte, hajtotta a tatársüveges az öngyújtó kerekét, nagy nehezen meggyújtotta a juhalla dorongjáról lóbállódzó viharlám37