Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 3. szám - Morvai Gyula: A csempész (elbeszélés)
tak az ablakok, kiabáltak az asszonyok, hogy »Hé!, hé!, miért járatja azt az átkozott masinát. Egy órája nem tudunk aludni!«. A sofőr nem kiabálhatott vissza mindenkinek, hogy nem állíthatja le a gépet, mert akkor benzinlámpával izzóra kell melegítenie a gyújtófejet. Mármint a gyújtófejet. Attól tartok, hogy gyalog kell bemenned a városba. Sajnos, nincs kéznél gépi alkalmatosság”, mondta. „Hogyan értsem, hogy »attól tartok«? „Meg hogy »sajnos«?” Nevetett. „Látod, hogy gépeink vannak, látod, hogy irodában állsz, más idők vannak, a beszédet is úgy kell szabnunk.” „Attól tartok — mint az angolok mondják —, hogy sajnos, úgy.” „Valami fontos ügyed lesz a városban?” „Kiadják az útlevelemet, mivel elmegyek.” „Értem. Mármint?” „Mármint körülnézek a világban. Megjártam a tájakat, összeszoktam ezzel-azzal, most fogom magam, és körülnézek a nagyvilágban.” „Azt lehet, de gyalog kell menned. Hiszen ha akárcsak egy üres traktorom lenne, de nincs, de nincs: kint forgolódnak a földeken. A kombájnt mégse gyújthatom be”. „Más nem is hiányozna. Attól tartok, hogy ez nehézségekbe ütközik”, mondtam, és nevettem hozzá. „Én is attól tartok”, tette rá nevetve a szót az elnök. A kislány a haját rakosgatta; egyszer az egyik, másszor a másik oldalra akart ledőlni, mint valami széltől megdöntött szénaboglya. A más:k szobában az agromómus bekapcsolta a rádiót, sokáig sustorogtatta a zsírpapírt, míg kivette belőle a szalámis zsemlét, beleharapott, teleszájjal beszélt; az utcán, a templom előtt két idős ember hadonászott a kezével, aztán egyet-egyet vágtak a levegőbe, kezeltek, és a kiszikkadt fehér földet bámulva továbbmentek. Az utcát feltúrták, a földet felszaggatták: csöveket, vezetékeket raktak le; hosszan, sötéten ásított a mély árok. Az utcából az országútra vágtam, mindjárt ott volt a kaptató, felmentem a sima országútra. Gyenge szél andalindázott; diófák lombja alatt mentem; törzsük elrepedt a kövérségtől. A határ nem szólt hozzám, csak nevetett: füvek hajladoztak, virágok dúsbársonyosan virítottak, a kivágott fekete fatörzsek is megrekkentek: zsenge hajtásokat eresztettek magukból. Néha megnyikordult a térdem, de aztán lejártam; körülöttem kitárulkozott a határ; magamban pedig valami unszolt, hogy most ez egyszer lépjek az időben. Üresen ásítoztak a földek; az emberek valamelyik sarokban összebújva dolgoztak, a földeken csak a gépek szaladgáltak, dohogtak, és szaggatták, marták a hantokat. 2. Az irodában a nő jobb keze mutatóujján kókköves gyűrű volt; a kő egészen az ujja-hajlatig ért, nehezen hajlította be fehér ujját, amellyel most éppen tollat szorított. „Talán csak nem kukoricát pattogatnak a szomszédos szobában, hogy valami úgy szól, mint a géppuska?”, kérdeztem. „Gépelnek”, mondta a nő; és míg ezt mondta, keze megállt. Kalapomat bal kezemben tartottam; az új selyemszalag •— széles, selyemszalagos kalapot vettem, amilyen már csak az erdészeknek van — megvillant a napfényben. A szomszédos háztetőn két galamb csókolózott. Jobb lábommal oldalt odaléptem a hölgyhöz, gyengéden rátettem kezemet a karjára. Rám nézett, szeme kétszer akkorára nyílt k;, szinte hallottam, hogy kérdezi az a ragyogó szem: „Mit akar? Mit óhajt? Mi történt? Mit akar mondani?” Mikor rámnézett, megint megérintettem a karját, és kimutattam a háztetőre, hogy nézze meg azt a két galambot. Gatyás volt az egy:k; piros körme kopogását is hallottam talán, amint a cserépen kaparászik, kapaszkodik, piros szeme tűzben égését is láttam, amint elöntötte a szerelem piros lángja. 34
