Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 3. szám - Veres Péter: Kis széljegyzetek a történelem nagy dolgaihoz
VERES PÉTER KIS SZÉLJEGYZETEK A TÖRTÉIN ELEM NAGY DOLGAIHOZ J. Caesar A polgárháború című könyvét most újból kiadták, és mivel a római történelemben nem vagyok annyira tájékozott, mint amennyire szeretném, pedig ez példatár az imperializmushoz, hát próbálgatom elolvasni. Megvallom, nehezen megy. Ami az erénye, mármint hogy tényszerű és tárgyszerű, hogy nincsenek benne szólamok és nemigen lehet benne felfedezni az önigazoló írások átkát, az egyenes hazugságot helyettesítő taktikázást, az nem fedezheti azt a hátrányát, hogy ezek a katonai és politikai részletkérdések engem, a mai olvasót, aki pedig szomjúhozza a történelemben való tisztánlátást, már nem tudnak eléggé érdekeim. Mert engem a csodálatos római történelemből — ma — az érdekelne: miért bukott meg Róma? Miért kellett megbuknia? Mit csináltak rosz- szul? Caesar nagyvonalúan okos és higgadt, magabiztos ember, igazi vezér, de mint történetíró annyira és úgy „realista”, hogy az már nekem is sok. Hiányzik a könyvből a tények elmondását esztétikummá — irodalmi szépséggé — emelő bölcsesség és írói erudició. Tacitus jobb író. Ezt azonban nem volna érdemes feljegyezni. Egy olvasó magánvéleménye egy régi könyvről. Ami engem meglepett és gondolkozásra kényszerít, az valami más dolog. Olyan, amit, azt hiszem, még senki sem írt meg, tehát érdemes elmondani', ha csak kérdések formájában is. Arról van szó, hogy ez a nagy hadvezér csakugyan igazi politikus is: mindig számon tartja a lakosság — a „lakosság” és nem a „nép” vagy „nemzet” — hangulatát. De még ennél is érdekesebb volna az, ha tényleg lett volna már akkor a lakosságnak ilyen értelemben valami politikailag értékelhető „hangulata”. Nem Rómára gondolok, hisz ott, a birtokonbelüJiek és a velük vagy általuk élő „kliensek” és az árnyékukban vegetáló „plebs” mindig pártoskodott. tehát mindig volt valamelyes politikai érdeklődés és volt „hangulat” is, hanem a tartományokra, a birodalom perifériáira, ahol ez a polgárháború tulajdonképpen döntésekhez jutott. Csakugyan lett volna a leigázott népekben és városokban valami valódi politikai közvélemény Caesar vagy Pompeius, vagy akárki mellett? Avagy ez csak a „kisebbik rossz” vagy a hatalmasabb zsarnok alternatívája volt, ami még az illúziók nélkülien okos Caesart is megtévesztette? Igaz, hogy az ember ugyanúgy megszokja a társadalmi' hatalmakat, ha sokáig uralkodnak, mint az égieket és a természetieket, mert a gyermekek már beleszületnek, hogy ki az isten, vagy ki a császár, ki előtt kell letérdepelni, vagy a földre borulni. H\sz még a tisztára ellenséges ál-istenek körül is kialakul valami közvélemény, mint nálunk is a huszadik század elején Ferenc Jóska és Vilmos császár esetében, de vajon az eleven szájjártatás, a piaci (fórumi) és kocsmai' publicitás — újság és rádió nem volt — is elegendő lett volna ahhoz, hogy a messze tartományokban, Hispániában, Görögországban, Illyriában, Macedóniában, sőt Kis-Ázsiában Caesar vagy Pompeius mellett igazi „hangulat” keletkezzen? 23
