Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 3. szám - Jurij Jakovlev: Pléh-huszár a város felett (ford.: Csalló Jenő)
JURIJ JAKOVLEV PLÉH-HUSZÁR A VÁROS FELETT Holnap az egész város erről az esetről fog beszélni. Ma még csupán néhány kíváncsi járókelő tud róla, az önkéntes tűzoltócsapat meg a négyes számú rendőrőrs. De ők sem tudják valójában, hogy Kiru miért szánta el magát ilyen vakmerő tettre. Késő ősszel olyan a város, mint valami óriás vitorláshajó, amely épp kifut a nyílt tengerre. Az utcákat nyirkosán tapadó köd burkolja vastagon, a kövezet nedves, akár a hajó fedélzete, ha hullám söpör rajta végig. A vezetékek, huzalok dudálnak, ahogy a hajókötelek szoktak. És Kirunak most úgy rémlik, mintha még himbálózna is kissé a város. Kiru fölveti fejét. Látja, ahogy a szürke felhők foszlányai szédítő gyorsasággal rohannak közvetlenül a háztetők felett. Ám lehetséges, hogy épp a felhők állnak mozdulatlan, viszont az egész város úszik nagy sebesen ki a tengerre. Kiru nézi a csúcsos háztetőket — megannyi fölmeredő árboc! — nézi az antennákat, a kéményeket és a szélkakasokat. Rengeteg szélkakas van a városban. A régebbi időkben a tengerészváros állandó figyelemmel kísérte a kis „bádoginasok” jelzéseit, leghamarabb ugyanis ezek adtak hírt a kedvezőre forduló széljárásról. Manapság bezzeg ügyet sem vetnek már a széljelző bádogforgókra. Mivel azonban senki emberfia meg nem mondta nekik, hogy többé nincs szükség rájuk, a „széljelentők” továbbra is ellátják nehéz szolgálatukat. Ott a ma- masban: ég és föld között csikorgatják berozsdált sarkukat, és súlyos neki-neki- lendüléssel forognak a felmeredő, hosszú vasszárukon. Mint eleven lények, úgy beszélgetnek a széllel, esővel, az első hópelyhek pedig — mielőtt a földre szállnának — halk susogással táncolják körül őket. Megesik persze, hogy a város fölött őrködő széljelentők közül egyik vagy másik annyira berozsdásodik a sarkain, hogy többé már mozdulni sem tud. Ezek úgy halnak meg, mint hű harcosok: az őrhelyükön. Az emberek persze észre sem veszik a kivénhedt „őr” halálát: ott áll a tetőn — s ennyi az egész. Kiru és pajtásai mennek az utcán, és nézegetik a széljelző forgókat. Valamelyikük elkiáltja magát: — Nini, odanézzetek! A tengerből hal ugrott föl a tetőre! Mind nyújtogatja a nyakát. Mind a halat nézi. — No hiszen — az neked hal! Nem láttál még sellőforgót? — Én tudok három kakasost. Azok ám igazi szélkakasok! — Kakas — az hülyeség! — A kakas szerencsét hoz! — Szó sincs róla. Tűztől mentik meg a házat. — Ugyan már! Dajkamese! Kiru szótlanul megy. Nem elegyedik ebbe a hiábavaló, ostoba vitába. Egy idő óta különben is igen szótlan. Főleg, ha Ajna is ott van velük. Mostanában úgy érzi Kiru: alig pár hete ismeri Ajnát. Mintha valahonnan igen messziről érkezett volna, és az osztályban is olyan, mintha igaziból „új lány” 7
