Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 2. szám - HAZAI JEGYZETEK - Szapudi András: Holt tőkék nyomán
A „fiatal” pincerész kong az ürességtől, hiszen a pannonhalmi tsz összes bortermése (még az ideinél gazdagabb szüretek után is) „kényelmesen” elfér az előtérben: a főapátság volt központi pincészetének erjesztő helyiségében. Nemcsak régi hát ez a pince, hanem bő gyomrú is, fahordókban tárolva tízezer hektoliter bort képes befogadni. Egy közös gazdaság aligha tölthetné meg. A főapátság sem kizárólag helyi tőkékről származó nedűt tárolt itt, hiszen negyven holdnál nem volt több szőlője Pannonhalmán. Volt azonban másutt, bőven ... Sok ezer üveg tényői vörös, bársonyosi és somlói bor került ki ebből a pincéből akkoriban, de méltán vetekedett ezekkel a helyi tőkéről szüretelt, itt érlelt olasz rizling és ezerjó, a hétdecis üvegekben árusított „Pannonhalma gyöngye”. Egykori fogyasztói tanúsítják: gyöngy volt az valóban. S hogy miként lett azzá, azt a negyven éve itt dolgozó Fervágner Sándor pincemester mondja el: — A mustját, mely huszonkét cukorfokon aluli nem lehetett, gondosan elkülönítettük a többitől. Volt olyan esztendőnk, amikor harminc fokos mustunk volt. Egy hétdecis üveg „Pannonhalma gyöngyé”-ért három pengő húsz fillért fizettek a harmincas években, amikor a férfinapszám alig érte el az egy pengőt. Márka volt Európa^szerte. Rendszeresen szállítottunk Hollandiába, Lengyelországba, Svédországba, de még Párizsba is. Vásárlóink közé tartozott például a londoni Savoy szálloda tulajdonosa, aki maga jött el, hogy kiválassza az árut. Tudunk arról, hogy a római Szent Péter bazilikában mint misebort használták. A pince és a pannonhalmi 40 hold szőlő 1951-ig tartozott a monostorhoz, majd három esztendeig állami gazdaság bírta, 1954 óta pedig a helyi termelő- szövetkezet tulajdona. Itt nem ment tönkre a szőlő. Az állami gazdasági időszak ugyan megtépázta kissé, de a közös gazdaság lelkiismeretesen művelte. Fervágner Sándor szívesen emlékezik például az 1958-as esztendőre, amikor 900 hektoliter jó minőségű fehér bora termett a szövetkezetnek. Az utóbbi három-négy esztendőben, ide számítva az ideit is, gyengén fizetett a szőlő. A fő ok ismert: időjárási viszontagságok, de a pincemester szerint a szőlők is elöregedtek, felújításra szorulnak. A legtöbb tőkét a nagy filoxéradúlás után telepítették, de jócskán van még 70—80 éves szőlő is a tsz birtokán. De ha ereje teljében volna ez a szőlő (35—40 hold), s az időjárás is kedvezne, megtölthetné-e borral az ősi pincét? Nem. Pedig ezt a pincét „kongani hagyni” éppolyan vétek, mint mondjuk, direkttermő fajtákat termeszteni azokon a környékbeli hegyoldalakon, ahol már a rómaiak is jó bort szüreteltek. Tudják ezt a pannonhalmiak és a környékbeli szőlőtermesztők, mondhatnám, kezdettől fogva. Először 1961 őszén esett szó a három tsz (Écs, Győrság, Pannonhalma) együttműködéséről. Elhatározták: 250—300 holdon új szőlőt telepítenek, és a mindhárom községhez meglehetősen közeli Szél-dombon (itt termett valaha a legjobb „Pannonhalma gyöngyé”-nek való) meg is kezdték a munkát 1963 őszén. Először 20 holdon telepítettek, s azóta minden esztendőben 40—40 holddal növekszik a közös szőlőterület. Erről azonban Stedna József, a pannonhalmi tsz elnöke és Bider Lajos, az együttműködő közös gazdaságok szőlészeti agronómusa hivatott szólni. Elmondják, hogy az együttműködő gazdaságok a megállapodás szerint a költségek egy-egy harmadát vállalják. Ez az egyharmad rész az évenkénti állami hitel felvételére (s majd annak törlesztésére) és a szőlőmunkák elvégzésére 131
