Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 1. szám - Koncz István: Az ismeretlen katona (elbeszélés)
Arra eszmélt, hogy ő mindjárt megérkezik: már fékezett a vonat a jól ismert kanyarban. Megvillant a fejében, hogy fölrázza a kiskatonát, ne aludjon, nincs aki pesztrálja, különben is ez után Alsóőrs következik ... — de a maga számára is érthetetlenül tétovázott, ettől még inkább dühbe gurult. Kiment a folyosóra, hogy szóljon valakinek. Üres volt az egész kocsi. Át akar menni a mögötte levőbe: az ajtó zárva. Visszaszaladt a másik átjáróhoz — most már sietnie kellett: — az is zárva. A vonat már indult kifelé az állomásról. „Dögölj meg, aludj halálodig!” — gondolta és leugrott, de mire lába leért a kavicsra, a másodperc századrésze alatt eszébe jutott az utolsó lehetőség: kiáltani a kalauznak. De a kalauz három kocsival előbbre kapaszkodott fel épp a lépcsőre; vagy megsértődött az imént attól a példátlan gorombaságtól, vagy tanult belőle s nem akart újra, immár harmadszor tapintatlan lenni, — tény, hogy messze elkerülte gyalázata színhelyét. Fekete épp hogy fel tudott ugrani a kocsi hátsó lépcsőjére. Hát most majd felébreszti! Föl ám, a keserves úristenit a jó alvókájának! Rendez most neki olyan ébresztőt, hogy a legjutasibb őrmester se különbet! Fölrántotta a fülke ajtaját. Az ismeretlen katona ott állt az ablaknál, nyújtózkodott, ásított, ropogtatta a csontjait. Derűs arccal, pislogva fordult hátra, és azt mondta: — Jóestét. . . Pokróc-Fekete meg azt mondta: — Jóestét. . . És leült, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga. Nem mondott semmi egyebet. Semmi gorombaságot. Mert annyi gorombaság nincs ebben a keserves édes anyanyelvben, amekkorát most kellett volna mondani. Ült kábán, mint akit letaglóztak. A katona kedélyes volt és friss: — Vagy inkább jóreggelt már? . . . Akkorát aludtam, mint egy nagykabát, még szerencse, hogy fölébredtem, elvihettek volna a végállomásig, Tapolcáig . . . Ügy látszik — nevetett — jól voltam mégis időzítve, mint egy akna . . . Hogy robbannál föl! — gondolta Fekete. — Maga meg majdnem lekésett, mi? Láttam, ahogy fölugrott. Fekete bólintott egy keserveset. Aztán szó nélkül kiment a folyosóra. Az ilyen alakokat ki kellene kötni, mint a régi hadseregben. Hogy elmenjen a kedve az alvástól, hogy ne legyen neki ilyen jó idegzete! Lett volna kinn a fronton, lövészárokban: majd megtanulta volna, mi az, nyitott szemmel, nyitott füllel aludni, nehogy átaludja magát az ember a másvilágra. Alsóörsön csak ketten szálltak le a csaknem üres vonatról. A katona mint régi ismerőst üdvözölte: — Maga idevalósi? — A pokolba-valósi! — vakkantott Fekete, de a katona nem sértődött meg, talán nem is értette jól. •—• Akkor jó. Azt gondoltam, idevalósi. Akkor maga is átszáll, mi? Nem tudja, mikor indul a vonatunk? Fekete nem tudta. Azazhogy tudta, de nem akarta tudni. Ezé a nyavalyásé másfél óra múlva; az övé meg, amivel majd most mehet vissza, haza, fél óra múlva. Több mint egy órás késéssel kerül ágyba. Ohó! De hisz nem is várhatja meg a vonatját, az ellenvonatot Tapolcáról! Mert akkor ez a vad-alvó meglátja, hogy ő arra száll föl, arra megy, amerről jött! Akkor aztán vagy azt gondolja magában, hogy elmeháborodott, vagy 18
