Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 2. szám - Viktor Bezrugyko: Fenomén (elbeszélés: Ford. Csalló Jenő)
— Nekem a Teremtő valahogy igen nagyon fukarul mérte ki a szakállt — fűzte tovább Panász a megkezdett gondolatot. — Hiszen ha másképp van a dolog, hol lennék én már, hajajaj! Tudod, mi lehettem volna? Portás! Már maga a szó is hogy hangzik, mi: por-tás? Ott állsz a bejáratnál, rámosolygasz a vendégekre, oszt beakasztod a fogasra a fölső ruházatukat. Közben aztán lehet odavetni nekik egy-két szót, hogy ugyebár: tessék parancsolni, csak tessék, tessék! Aztán, ha kifelé tartanak, rájuk segíted a kabátot, azok meg odanyomják markodba a rubelt. Akadnak persze olyanok is, akik csak aprópénzt adnak, mindenhol vannak pofátlan emberek, tudod, hogy van. Letelik a nap, előrakod a pénzt, amit kerestél, egész halom kitelik belőle. Nesze, fogd: legyen hozzávaló eszed! — Panász vizsgálódó szemmel mérte végig Tyerentyijt s még megtoldotta az előbbieket. — A szakállad, valóságos portási szakáll, hanem a szemed, az csúnya nagyon, olyan vad, mint a macskáé. Aztán tudnod köll majd mosolyogni és oldalt billentgetni, meghajtani a fejedet. — Tényleg ám, a szemem nézése nem valami szelíd, — bólogatott beisme- rőleg Tyerentyij —, meg hát a mosolygást se tanultuk mi ki. Hanem majd belejövök, biztos. S Tyerentyij ott maradt a városban. Néhány nap alatt-*kettesben bejárták a szállodákat, kávéházakat, vendéglőket, a küszöbön azonban mindenütt egy-egy középkorú és szakállal ékeskedő férfiú fogadta őket. Volt itt mindenféle szakáll: fekete, vörös, deresedő szürke és mézszínű sárga. Volt aztán találkozásuk sűrűn nőtt, buja-szép szakállal, amely olyan volt, mintha az élenjáró agrotechnika szabályain nevelték volna, de adódott ellenkező típusbeli is: könnyű, zsenge képződmény, színt játszó csillogású. Hanem olyan hatalmas szőrszövevényt, amilyent Tyerentyij hordozott körül büszkén a városban, sehol nem láttak. Mert kérem, ez már nem is szakáll volt tulajdonképpen, hanem a vegetációs periódusokban végig szabadjára engedett szőrzetnek féktelen tobzódása. Mikor az Űj Élet Fodrászszövetkezet vezetője meglátta Tyerentyij szakál- lát, így kiáltott fel: — Fenomén! És Tyerentyijt munkába állították. Elmúlt lassan így egy félesztendő. Ez az idő bőségesen elég volt Tyeren- tyijnek ahhoz, hogy elsajátítsa a ruhatárosi mesterség minden csinját-binját. Egyáltalán nem könnyű munka, sőt azt mondhatná az ember: lélektani tájékozottságot kíván. Bizonyos tapintat s finom érzék kívántatik hozzá. Tyerentyij ott áll a pult mögött és jóindulatú, kellemetes tekintettel ügyeli a vendégeket. Midőn a frissen megborotvált kliens a ruhatár felé igyekszik, Tyerentyij azt mondja neki a mosolyával: bármi áldozatra kész vagyok önért. A mosolygás azonban csupán afféle előjáték. Egyedül a mosolygásért senki sem fog fizetni. Mielőtt a kabátot átnyújtaná a vendégnek, Tyerentyij kefét ragad, s úgy tesz, mint aki szíwel-lélekkel pucoválja a kabát szárnyait, ujjait, és csak most adja át. Ezek után Tyerentyij két ujjal lecsippent a kalapról valami kis porszemet vagy hajszálat, lefújja a padlóra, majd hajlongva ezt is átnyújtja a fur- csálkodó-csodálkozó kliensnek. Tyerentyij szeme soha nem követi a vendég kezének mozdulatát. Nem bizony. ö megtette a magáét, tudja, hogy ugyanazon kéz, amely a kalapot átvette, most rögtön a zsebbe mélyed, aztán kinyúl egyenest az ő irányába. A Fenomén azonban nem hagyja messzire kinyúlni azt a kezet, már valahol lent, a nyúlás legkezdetén elfogja. Markában érezvén az átcsusztatott bankjegyet vagy az „apróságokat”, Tyerentyij még csak le sem pillant rájuk. Olyan arcki36
