Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 2. szám - Viktor Bezrugyko: Fenomén (elbeszélés: Ford. Csalló Jenő)

— Legyen már irántam egy kis jóakarattal, elnök kartárs! — fogta Tyeren- tyij könyörgőre a dolgot. — Miféle bő vér van már énbennem? Meg ha volna is, mondjuk, hát őrnek nem olyan ember köll, akibe vér van?

Dolga végezetlen jött ki Tyerentyij az elnöktől. Azóta lógatja az orrát, nem találja a helyét sehol. Egyetlen vigasza maradt —- a szakálla. Azt fésülgeti, simogatja.

Késő őszi reggel szüremlett be az ablakon. Odárka hirtelen sikerített valami reggelit, s azt mondja az emberének:

— Egyél, én meg már szaladok is a „csomóba”.

— Itthon maradsz — dobta vissza a szót kissé bizonytalanul Tyerentyij. — A városba köll mennem, a területi központba.

— Tán csak nem beteg vagy?

— Ott majd kiderül, van-e betegség, vagy nincs?

Esze ágában sem volt eladdig Tyerentyijnek a városba menés meg elintézni való dolga sem sürgette, valahogy azonban borsot kell törni Odárka orra alá. Lám, valósággal kinyílott-virított az asszony, akár a kolhoz földjén a mákvirág. A munkacsapat, a „csomó” kedvesebb lett neki, mint a saját hites férje-ura.

— Tudod mit, Tyerentyij — szólt ismét a menyecske —, ha tényleg el akarsz menni, bezárod az ajtót s kész. Én azért itthon nem ücsörgők. — Ezzel kendőt terített a vállára, szemrehányó tekintetét rávillantotta még emberére s elment.

Sokáig ténfergett Tyerentyij a város utcáin. Megjárta a ruhásboltokat: nadrágot nézdegélt magának, de nem vett mégse. Sajnálta rá a pénzt meg hát a rajta való is elszolgál még egy darabig.

Estefelé Tyerentyij végre bebotlott az egyedüli egy ismerőséhez, a házmesteri rangban vitézkedő Panász Koszturhoz.

— Á-á! Nocsak, földi! — nem valami lelkesen fogadta Tyerentyijt a keszeg kis öreg, aki kurta, gyér szakállával leginkább valami kecskebakra hasonlított? Mikor azonban a „földi” az asztalra tett egy kukoricasással bedugaszolt üveget, tele jóféle kisüsti pálinkával, fölcsillant Panász szeme s a bajsza két szárnya kimeredt, párhuzamot képezvén az asztal lapjával. A várt gyönyörűség kéjes előérzetétől idegesen dörzsölgette a kezét. Panász Kosztur annakidején, a kolhoz szervezésekor az ellenpárton állott, s bemondta a „kontrát”, majd pedig tiltakozásképp ott hagyta a falut mindenestül: az ekét felcserélte seprűvel.

Fölhajtván az első kupicát, Panász megszagolgatta a szétgerezdelt hagymát s elégedett csettintéssel mondta:

— Ügy szalad szét itt bent az ereje, akár pletykaság a faluban.

Az ötödik pohárka után Tyerentyij elpanaszolta barátjának sorra mind a sérelmeit.

— Hallod-e, téged ez a kolhoz tisztára tönkretesz — jegyezte meg Panász fejcsóválva. — Tudod, mi vagy te? Egy élhetetlen, szájtáti fráter. Olyan szakállal, mint amilyen neked van, a városban lapátszám meregetheted zsebre a pénzt, te pedig ott unatkozol, senyvedezel most is a faluban. Be kéne zsuppolni a fejedet, azt mondom, oszt meggyújtani la! Hát ez vagy te, megmondom szemedbe az őszinteséget!

— A szakádnak van bizonyos jelentősége falun is, csak persze most más lett ottan a világ rendje. — Tyerentyij a tenyerével alulról kicsit fölborzolta az amúgy is dús szőrképződményét, mire az kékes hullámokat vetett. — Azt mondják, állítólag java-erőben vagyok, és hogy bizony elhordhatnám a teli zsákokat is a cséplőgép alól. Kész nevetség!

35