Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 2. szám - Vágási Imre: A csönd (elbeszélés)
2. A doktor hátraszólt: — Te ne vacakolj. Hova a fenébe megyünk? — Nyugodtan mehet. Amíg elérjük a házakat. A gyerek már aludt az ölében. Az út pocsék volt. Á katonai teherautók elintézték és az esők. Nem javította senki se. A kocsi nagyokat billent, a reflektor fénye belevágódott a ködbe, elkapta a fák törzsét, a közéjük vésett úton ugrált. — Nyugodtan. Meghiszem. Legfeljebb belénklőnek. — Nem lő itt senki — mondta Gábor, hangja fáradt volt, a műszerfalat bámulta. A gyerek megmozdult, úgy, ahogy a felesége szokott, mintha rákiáltottak volna, de aludt tovább, s ő azt gondolta, hogy kikészültek mind a hárman. Nem nézett Zsuzsára, tudta, hogy nem kapná el a tekintetét. — Nagyon jól tudom, mit érzel most — fordult hátra a doktornő, s a férfi szerette volna azt mondani, hogy hallgasson. — Tizenhatszor költöztem Zsuzsám, tudom jól, mi ez. Az isten háta mögött. Veled érzek és sajnállak. — Te csak ne sajnálj senkit — morogta a doktor, s hiába igyekezett kikerülni egy gödröt. — Ezek belénklőnek. Én nem élem túl. Zsuzsát meg ne sajnáld. Nem érezhet mást, csak azt, hogy végre együtt vannak. — Nem erről van szó. Te is látod, hova megyünk. — Látja a fene. Nem látok mást, csak gödröket, meg akkora fákat, hogy ha ezek ránk esnének . . . A köd átölelte a kocsit, az ablakot szüntelen törölni kellett. Az erdő kes- kenyre szabta az utat, és mindannyian azt érezték, hogy az út végtelen, hogy eltévedtek, és nehéz volt elképzelni, hogy valahol erre házak állnak, házak emberekkel, villanyfénnyel, hogy nemcsak köd meg fa van, meg átkozottul pocsék út. — Hányt a gyerek. Álljunk meg — kiáltott fel Gábor. — Szegény — mondta a doktornő. — Nem csoda. Egész nap utazott, most meg ez a kocsi. A gyerek azonban nem ébredt fel, rövidesen újra elindultak. Gábor Zsuzsára nézett. Felesége arca fehér volt, szája szigorú vonallá szűkült, szemében nem volt élet, mint a köd az erdőben és az úton: áthatolhatatlan volt, eltakart mindent. Csak a keze, mely a táskát ölelte, csak a keze beszélt, ideges és riadt mozgással. A férfin átfutott a félelem, hirtelen nagyon gyáva lett, mellét megszorították a kétségek, s hónapok óta először nem tudta, mit kell tennie és mondani. Végre megérkeztek. Az ablakok leeresztett redői mögül gyenge fények jeleztek. A szélső házban volt a lakásuk. — Üljenek le — mondta Gábor — Hát ez az . .. Az egyik szobát tudta csak berendezni, a férfiak többségére jellemző esetlenséggel. — Mit akarsz? — mondta a doktor. — Kezdetnek ez nagyon is jó. Ha tudnád, én hogyan kezdtem. Gáborral beszélgetett, amíg az asszonyok lefektették a gyereket. Aztán mentek is, amint mondta, ki tudja, milyen lehet még ez a köd, talán a kerekeket is megfogja. A férfi lekísérte őket. — Köszönöm — mondta. 28
