Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 2. szám - Vágási Imre: A csönd (elbeszélés)
VÁGÁSI IMRE A CSÖND í. Üvölteni kellene. Hogy összedőljenek ezek a falak, hogy leessenek a képek, ösz- szeroskadjon az ég is. Nem tudok már üvölteni, csak gondolok rá. Védekeznem kell, védekezni akarok. Szeretném tudni, mi történik a percekkel. Fogja meg valaki az időt, mert nincs erőm felállni, nem tudom kinyújtani a kezemet, és hozza vissza az elzuhant éveket. Adja át nekem egy pillanatra, erre kérem, csak egy rövid pillanatra, hogy szemébe mondhassam: elárult. De tudom, hogy ezek az évek nem törődhetnek velem, mert elmúltak, s csak azt vállalhatják, ami voltam, s ez is elmúlt. Irtózom ettől a csendtől, mert betolakodott a szobámba, ellepte a bútorokat és a falakat, elnyelte a levegőt, átmászott a bőrömön, elszorította ereimet, és torkomra fojtotta az üvöltést. Szerettem volna nyugodtan élni, szeretni szerettem volna, asszonyom hajába bújni és mellei közé. Gyerek akartam lenni, gyenge és ártatlan asszonyát váró férfi. Most pedig ez a hívatlan csend ül mellettem, hallja gondolataimat, céltalan mozdulataimon nevet, a kezemen, mely társtalanul pihen ölemben. Nem akartam sokat, csak annyit, hogy szeressenek. És most már tudom, hogy ez a legtöbb. Hallgatom a legyek megzavart kórusát, látom őket, amint nem lelik nyugtukat. Menekülnek az ősztől, mely odakinn álomba kergeti a fákat, menekülnek a halálba. És valami riadt üresség dübörög bennem, szeretném megmondani, hogy mi ez, de ellepi agyamat is, mellemet is, csak azt hallom, hogy veri a szél az ágakat. Hirtelen vad vágyat érzek, hogy elhallgattassak mindent, a legyeket és a szelet, s olyan lenne a csend is, hogy mond valamit, nekem támad, a földre nyom, átölel, fülembe ordít. Nem értem, mit akar, pedig próbálom megérteni. Egyedül akarok maradni. Ügy, hogy én se legyek. Nyissátok ki az ablakokat, szóljatok a szélnek, hogy hallgasson el. Aztán üvöltsetek valamit helyettem, hisz erős a hangotok. Talán egyszer én is kiáltani tudok, és lesz erőm, hogy elzavarjam a csendet, kikergessem az ablakon, csak addig üvöltsetek, amíg megerősödöm. Akkor majd megijednek ezek a falak, elmenekülnek tőlem a képek és a könyvek. A falak állnak még, de lesnek, egyre csak lesnek, rám fognak zuhanni, érzem, és vigyáznom kell. De ti, akiknek beszélek, segítsetek rajtam, mert erős a hangotok, és szeretnétek megijeszteni a csendet, mert gyűlölitek, mint én. A napoknak át kell rohanniuk rajtam, csak elinduljanak végre, és hozzák vissza a hangomat is és az erős mozdulatot, hogy felállhassak. Győznöm kell, mert a falak nem sokáig várnak már, s mert nem engedhetem meg, hogy legyőzzenek. 27
