Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 2. szám - Nagy Zs. Attila: Vers, sötétben, önmagamnak (vers)
mieink. Melyik idegbajos nem tud aludni!? Ne szaladj, te bolond. Lelőnek a varjúddal együtt. (Távoli lövések.) Örült! (A lövések folytatódnak, ismét raké- táznak, hallani lehet a golyók vijjogását.) Állatok! Ezek lőnek rám. Azok ott szemben meg sem mukkannak! Csak az enyéim! (Közeli mikrofon.) Varjúkat akartok? (Üvöltve.) Azt féltitek!?. . . Jajj! . . . Állatok! (Görcsösen mondja a szöveget.) Inkább megzabálom . . . megza . .. (Halkan beúszik a korábbi dalt éneklő gyermekkórus hangja, a mikrofon távolira vált, a hang nyugodt, halk.) Egy cseppet se fázik a lábom. (A zene lassan elúszik.) Nagy Zs. Attila: VERS, SÖTÉTBEN, ÖNMAGÁMNAK El tudod-e majd mondani hány éjszakán feküdtél nyitott szemekkel az ágyon, hányszor számoltad meg a mintát a falon, hányszor bámultad ugyanazt a sarkot, míg bevilágított az utcai fény, míg a kávé fürge molekulái keringtek nyugalmat keresve tested szövevényei között, s míg lidércnyomásként ült egy-egy gondolat izzadó homlokodon, el tudod-e majd mondani egyszer? Kérges tenyeredbe hányszor mart bele a körmöd, tizennyolc éves fejeden miért sápadnak el a szálak, el tudod-e majd mondani? Nem. Sohasem. Sohasem mered bevallani, hogy bántott olyanok baja is, akiket nem is ismersz, hogy gyengéd és kedves szerettél volna lenni, hogy szerettél volna simogatni, hogy ordítani szerettél volna, mikor érezted: nagykalapácshoz szokott tenyerednek nehéz a könnyű mozdulat. Ezt sohasem fogod bevallani, pedig érzed, önző szégyenedtől jó lenne végre megszabadulnod. 25
