Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 1. szám - Güntner Seuren: A szerencsét hozó (regényrészlet, ford.: Szabó Jenő)
a „Feltámadt a halott” nevű játékot játszani és azt hajtogatni: itt vagyok, ragyogok, mi sem történt, öt golyó van a gyomromban, szívemben és tüdőmben, ami azt bizonyítja, hogy mind az öt lövész haragudott reám, mind az öt árulónak tartott, s úgy érezték, joguk van lőni. Én pedig a léggömb voltam és a várakozásnak megfelelően egy pillanat alatt szétpukkantam száz, ezer, tízezer méter magasra terjedtem szét, vagy talán egy millió méterre is. És már nem voltam sem éhes, sem izzadtságtól nedves. De most itt vagyok ismét, adja a kezét. „Hol van?”, kérdezte Blum tapogatózva. „Valóban nem látok semmit.” „Magának nem is szabad látnia”, szólt Senker. „Merre van?” Senki sem mondta: „Vegye le a kendőt!” Éppen ezért Blum nem is kérdezhette: „Miért?” „Hogy miért?”, mondathatta volna magának „Mert be van rúgva. Nézzen csak a tükörbe.” Ilyenformán Blum nem is válaszolhatta: „Maga nem tudja, mit beszél. Ha életében csak egyszer is kockáztatta volna az életét, akkor tudná!” „Jól van”, mondta Ketta. „Hiszünk magának.” „Sokszor gondoltam a kivégzésre”, mondta Blum. „Azt hiszem, teljesen tiszta fejjel álltam volna oda. Mindig el voltam készülve reá, hogy mégsem sikerül.” „A lába nem bírta volna”, állapította meg Ketta. „Én is azt hiszem.” „El kell mesélnem a feleségemnek”, mondta Senker, „hogy mit csinált a szalvétájával.” „Mit mond?” „Azt, hogy el kell mesélnem a feleségemnek.” „Furcsa”, mondta Blum, „mióta be van kötve a szemem, zúg a fülem.” „Mit csinál majd a következő alkalommal?”, kérdezte Senker. „Nem értem.” „Mit csinál majd akkor, ha ismét élessel lőnek?” „Én?” „Igen, maga! . . . Vagy talán hazudott? Talán nem is volt szükség magára, mert alkalmatlan volt? Nem ez az igazság? Elképzelhető: olyan beteges volt, hogy nem tudtuk használni. Erre ágyba feküdt és máról holnapra egyszerre a nép ellensége akart lenni. Persze nem sikerült. Az elvetélt hősök sokszor betegségbe menekülnek. Bocsásson meg, csak úgy beszéltem.” Blum feladta próbálkozását, hogy elérje Senker kezét, combjával az asztal lapjába ütközött, és támasztékként megfogta. „Nagyon jól tudom, mit tettem!” „De mit tesz majd a következő alkalommal”, kérdezte Senker, „ha majd mindenkire szükség lesz?” „Meg kellene egyszer próbálnia, hogy bekösse a szemét”, mondta Blum. „Ne felejtse el, a legfontosabb”, mondta Ketta, „hogy arra gondoljon: ez az utolsó pillanata.” „Igen, az utolsó pillanat”, mondta Blum, „a hallásommal azonban valami baj van.” „Honnan tudja?” kérdezte Senker. „De hiszen rajtam van a kendő, itt!” Valamennyi ujjával tapogatta a szalvétát. „Tűz!”, kiáltotta Senker. 10
