Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 2. szám - Csányi László: Emlék és képzelet (regényrészlet)
romantikus nevével, Tapolcán próbált világhírre szert tenni, mondanom sem kell, eredménytelenül; a világ abban az időben igazán mással volt elfoglalva. De csak a világ, mert ezen a szellemidéző délelőttön értettem meg igazán, hogy akik tíz évvel korábban minden délben itt lengették kalapjukat, milyen csökönyös butasággal hittek ezekben a korhadt díszletekben és jelentéktelen örökkévalóságukban. Látszólagos fontosságuk fényét is ez a hit kölcsönözte, melyben világtörténelmi hangsúlyt kapott egy névnapi vacsora vagy egy kártyaparti a Pannónia kávéházban. De ahogy gyűltek a jegyzeteim, egyre világosabban láttam, hogy mindez csak nyersanyagnak jó; a múlt arcai néztek rám a teleírt lapokról, s ami ennél is rosszabb volt, mintha az elrajzolt vonásoknak engem kellett volna igazolniok láthatatlan bíráim előtt. „Miért akarsz bizonyítani?” — kérdezte P., s szemüvege mögül élesen vizsgált. Zavarban voltam, s már hallottam a kegyes lektori hangot: „Persze, Csányi elvtárs, nehéz sorsa lehetett, megértjük, tessék csak, a folyosón balra van a pénztár. . Este, hármasban a holdfényben, már élesebben fogalmaztunk. P. Arany sorait olvasta fejemre: Ha későn, ha csonkán, ha senkinek; írjad. A biztatásra nem volt szükségem, P. inkább a vállalkozás pillanatnyi reménytelenségét akarta hangsúlyozni, s amikor ezt mondta „ha senkinek”, felemelte a fejét. A fenyegető veszély nyilvánvaló volt: a szerző, aki ebben az esetben a tanú szerepét vállalta, nem lobogtathatja mellőzöttségét, vallomásából az elképzelt olvasónak kell összeraknia az igazságot, ami már a tanulságot is magában foglalja. Valójában az írói feladat kérdését feszegettük; minden tollvonás szolgálat, s az írónak, aki elfeledve ül ebben az átmeneti otthonban, melyet csak az irgalom nyitott meg előtte, ezt fokozottan kell éreznie, nem engedhet az olcsó siker vagy az önigazolás ábrándjának. Persze nem is áldozat a tanú, hisz csak a véletlen szeszélye lökte ebbe a valószínűtlen helyzetbe, amelyben a Misztótfalusi-féle Magamentség is öntet- szelgés lenne. De a tanú szereplő is, ahogy minden írói vállalkozás részvételt, benr.e-élést jelent, s amikor az író választ, maga is választottá válik. Mindez a révfülöpi holdfényben különös hangsúlyt kapott s P. gyanakvását sem lehetett megkerülni: ez az erkölcsi szempont nem a mellőzöttségből fakadó szerepvállalás-e, s ha a véletlen másként hozza, vajon nem foglalkoztatnak-e egyéb tervek, vagy éppen megmaradok a kényelmes Goethe átültetés mellett? Akkori helyzetem természetessé tett ilyen elvi megfontolásokat, P. is folyton visszatért erre. S azt is számba kellett vennnük, hogy századunkban az írás egyre inkább mesterséggé vált, rutin-munkává, kenyérkereső foglalkozássá, s épp azok az évek bizonyították, hogy ügyeskedő toliforgatók, tülekedő lantverők számára nemcsak fényes üzlet, amit irodalom ürügyén csináltak, hanem hatalmi kérdés is, hisz közéleti szerephez, dekórumokhoz jutottak. Aki a révfülöpi magányban élt, és soha nem vágyott érdemtelen kegyekre, ezzel is szembe kellett néznie, éppen azért, mert legszemélyesebb ügye volt ez a vallomás. Csak a célt nézhette, a szolgálatot, melyet el kell végeznie, s talán nem is a saját érdekében. * A történelem ott állt mögöttünk, szinte kartávolságnyira, de a középosztály, mely a nemzetfenntartó elem kényszerképzetében élt, csak a jelent volt hajlandó vállalni; a múlthoz nem volt bátorsága, a jövőhöz nem volt ereje. Lakását a hirtelen gazdagság lomjaival töltötte meg; hitvány festmények, macskákkal és 14
