Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 2. szám - Csányi László: Emlék és képzelet (regényrészlet)

nemrég esett át egy súlyos műtéten, de a napok fáradt közönyben múltak. Reggelenként a tágas verandán ültem, Goethét fordítgattam, de ennek se volt célja. Közben felcsillant a remény: az egyik közeli kórházban portást kerestek, s a fizetés is csábító volt, hatszáz forint és a szolgálati napokon ebéd. Könnyű volt elképzelni magamat zsinóros sipkában, amint szalutálva fogadom az érkezőket, vagy kis kuckómban ülök, Goethével, vagy francia reneszánsz költőkkel, akiknek verseiből szívesen fordítottam volna egy kötetre valót. Már a részletekről is beszéltünk; az illetmény-ebéd felét például mindig hazavihetem, s ez megkönnyíti táplálkozásunkat. De az ábránd hamar szétfoszlott: a z.-i pártbizottság nem tartott megbízhatónak.

Persze az az esztendő ilyen buta csodákra sem volt alkalmas, egyetlen lehetőség maradt, az írás, s O. naponta biztatott is. Érezte ezt a kifordított, a valóságot szinte meghazudtoló helyzetet, ezért próbált a leírt szó fedezéke mögé szorítani, mentségnek és oldódásnak. Az irodalom a konok Révai-doktrina alatt virágzott és hallgatott s a révfülöpi magány kilátástalansága a nonum prematur in annum vigaszát ígérte, a táj is ösztönzött, régi emlékeket keltett életre, az ifjúságot, az eszmélés és az indulás éveit. Azokat az éveket kellett rendszerbe, a leírt mondat fegyelmébe foglalni, amelyekről már lekopott az ábránd romlatag zománca, mert az a fiatalember, aki 1940-ben kilépett a gimnázium kapuján/ csak a konok valóságot látta, amelyet elfogadni nem tudott, s amely ellen a harcot sem vehette fel. S már akkor tudta, hogy védtelen, s midőn négy évvel később ott állt a metsző mesztegnyői hidegben, csak Horatius latin soraival feleselhetett a szélnek.

Természetesen O. megújuló biztatása is kellett, hogy egyre világosabban rajzolódjék ki múlt és tanulság, a feladatot a változtathatatlanság tudata is mind jobban az elbeszélés kényszerébe hajtotta. P. is biztatott, a régi barát, aki nyári szabadsága alatt kopogtatott be hozzánk, hűsége hozta s tán a kíváncsiság is, hogy mit csinálunk ebben a megcsomósodott reménytelenségben. Örült a tájnak, a hegyek könnyű vonalvezetésének, a csendnek, melyben meghitt társainkká lettek a madarak, s a víznek, melynek változó-megújuló színe új meg új meglepetéseket tartogatott.

Lehettek pillanatai, amikor talán irigyelt is; Révfülöp derűt sugárzott, majdnem boldogságot. „írj” — mondta P. s a rendesi erdőben, ahova gyakran elsétáltunk, tervekről beszéltünk, halasztást nem tűrő feladatokról. Ugyanarra gondoltunk: az irodalompolitika merevgörcse csak azt bénítja meg, aki belül van, aki a lektorok jóváhagyását és áldását lesi, a többieknek beszélniük kell, a feleletet nem lehet elodázni, valakinek mindenképp ki kell mondania.

Természetesen nem az életrajzunkat. Ez lett volna az egyszerűbb, az évek tehetetlenségébe szorult átok, érvelés a megkövülő indulatok mellett, melyeknek ökölrázása a beletörődés egyik fajtája. Egyébként is, minden ember élete kész regény, de a feladat — ifjúkorunk legjobb mesterei is erre figyelmeztettek — nem a szórakoztató-feledtető elbeszélés, hanem az ébresztés, a valóság tettre serkentő felmutatása. Az a szemléleti sematizmus, amely az ötvenes évek elejét jellemezte, csak arra volt jó, hogy a valódi érveket is gyanússá tegye; legalább önmagunk előtt szükség volt a kendőzetlen igazságra. így vált egyre sürgetőbbé a forrásvidék feltárása, a kezdeti évek szellemi földrajzának meghatározása. S voltaképp minden ott volt kezemügyében, a viszontlátott és újra átélt ifjúkori táj, az emlék kitapintható közelsége s az a magától értetődő tudat is, hogy minden tanúvallomás, amelyet nem a pillanatnyi érdek sugall, közös ügyünk és az igazságot építi.

12