Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 2. szám - Csoóri Sándor: Szárnyas kutya (elbeszélés)

lehetett ugratni, hogy biztos azért mondtam le e férfias gyönyörről, mert nőre spórolok, kocsira vagy házra, holott ismerhetném az egyszeri ember történetét, aki harminc év alatt tudott csak az el nem szívott cigaretták árán házat építeni, de mikor elkészült a ház, másnap belecsapott a villám. Így ami másnak harminc évig füstölgött el lassankint, ennek a fukar pasasnak két óra alatt ment füstbe. Megérte harminc esztendő? Az volna a természetes, hogy most az ugratást én adjam vissza Baktainak. Nem bosszúból, csak úgy heccből, l’art pour l’art. És ez az, amit nem tehetek. Ha bemennék hozzá ezzel a villámszerűén jött áthelyezési ötletemmel, biztos előpattanna a szó a dohányzásról, és nekem is nyilatkoznom kéne, szavaznom, föltárulkoznom, mi a véleményem: komoly dolog-e leszokni vagy semmiség, megéri-e az öngyötrés vagy nem? — egyszóval valamit hozzáadnom ehhez a cirkuszhoz. Hisz Baktai ügye e pillanatban az én ügyem is. Az ő idegállapota az enyémet egy életre is eldöntheti. Elég, ha átlátszóan dicsérem meg állhatatosságát és akaraterejét, de ugyanúgy elég, ha mondjuk nem eléggé dicsérem meg. A gyanú máris megszületik benne, hiába fogadta el hat éven át — kisebb-nagyobb átírásokat nem számítva — a cikkeimet, a gellert kapott pillanattól kezdve nem az leszek a szemében, aki valójában vagyok. A művészet iránti váratlan és gyors föllángolásomat egyszeriben nagyképű hóbortnak fogja tartani. Mért éppen most? Mért minden előzmény és átmenet nélkül? Átsüvíthet rajta rosszindulat': ha én hat esztendeig nyomtató ló voltam, béketűrő, fáradhatatlan, most pedig egyik percről a másikra vadászó sólyom, villyogó ölyü vagy énekes pacsirta akarok lenni, nem volt-e hazugság mindig eddigi szusszanásom? Ha az volt, mért ne lenne a jövőben is az? Ezt pedig már személye elleni támadásnak is fölfoghatja.

Különösen ebben az állapotában! Tudnivaló, ha védtelen az ember, rögtön gyanakodni kezd. Minden idegszála megfeszül s azt figyeli, honnan zörren a bozót, hol lángol föl egy sárga tigrisszem és nem csusszan-e kígyó az alattomos fűben? Baktai pedig most védtelen. Egész személyisége pőre, nyitott. Olyan, mint egy tegnap ejtett seb. Bármi hozzáér, fáj. Hiszen valami olyasfélét kell bizonyítania a maga számára és másokéra is, amiben senki nem segítheti. Hogy nem segítheti, az még csak hagyján, de mindenki akadályozhatja! Néha a puszta létével: azzal, hogy szeme sarkából fürkészi, nem adta-e be a derekát. Felesége nyilván kíméli, viszi moziba, kirándulni, csakhogy könnyebb legyen neki elviselni a kínlódást, én pedig provokáljam? Én már átéltem, hogy az emberek mért nem. tudnak lemondani könnyedén a szenvedélyeikről. Mert ebben az erőfeszítésben mindenkor magányosak, de Baktai ezt még csak most éli át.

Épp ezért érzem magam kitüntetést érdemlő marhának, hogy most akarok vele valami rendkívülit megértetni, valami képtelenséget, amikor ő maga is képtelen dologra vállalkozott. Mert ha Baktai keresztény mártír volna, az egészen más. Akkor talán a saját győzelmét szívesen elfojtaná a kedvemért és alázatos főhajtással azt mondaná: Solymár elvtárs, megértem magát, amiért ki akar a bőréből bújni. Ez tetszik nekem, mert hasonlít a föltámadáshoz, az újjászületéshez ... és így tovább. De Baktai nem keresztényi alkat, önző, mint más, mint például én is. Neki e pillanatban az volna fontos, hogy legyőzze önmagát, nekem meg az, hogy meggyőzzem. Ez a kettős diadal semmiképpen sem születhet meg egyidőben. Igen, az idő. Mindig baj van vele. Mindennél fontosabb. Az értelem és a logika része, feltétele, kiteljesítője.

Magyarul ez azt jelenti: csak most ne kérni őt semmire. Két vagy három hónap múlva tán lehet. Addigra már enyhül a feszültség, a válság, és másra is tud figyelni, nemcsak önmagára.

6