Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 2. szám - Csoóri Sándor: Szárnyas kutya (elbeszélés)

hogy volt idő, mikor az illegális pártnak ő volt az egyik legvakmerőbb és legvagányabb alakja. A nyilas időkben például egyszer csendőrtisztként, máskor karszalagos nyilasként szaladgált a városban s jelent meg különféle büntető és begyűjtő táborokban, s jónéhány letartóztatott kommunistát, értelmiségi zsidót mentett így meg, élete kockáztatásával. Mesélik, akkor volt igazán elemében.

Nincs itt valami ellentmondás?

Azt mondtam róla az előbb, hogy Baktai nem igazi cselekvő alkat, és annak idején mégis elmerészkedett egészen a halálos veszedelemig? Ellentmondás éppenséggel van, de legyünk igazságosak, azóta húsz egynéhány esztendő telt el és ahogy unalmas fogalmazásra hajló bölcsek duruzsolják: az idő örökké szüli az ellentmondásokat. Na és, ha férfiasán végiggondolom, a vakmerőség és a va- gányság nem is igazi cselekvőképességet takar. Egyikben is, másikban is sok a kalandorvonás, a rögtönző hajlam, az idegbajos emberek beteges veszélysó- várgása. Meggyőződésen és az eszme szolgálatán túl az erőpróba örökös kísérteié, rögeszmehajszolás.

Jó, hogy rátaláltam a rögeszme szóra, mert Baktai valóban a fejébe vehette, hogy férfikora legvonzóbb éveiben végül se csinált semmit, ami egyéni erőfeszítést, vakmerőséget követelt volna tőle. S ha a világ nem, hát majd ő magát teszi próbára. Mi más jöhetett számításba, mint lemondani a dohányzás káros szenvedélyéről. Abbahagyni és kész. Egyik percről a másikra, mint ahogy kigyulladt repülőből ugrik ki az ember vagy ahogy villámgyors horogütéssel az ellenfelet teszi ártalmatlanná. És harmadik hete tartja fogadalmát. Nem tudom, igaz-e vagy valaki csak úgy kitalálta gonoszkodásból, hogy az első napokban úgy kínlódott, mint hasbarúgott kutya. Verte magát a földhöz, kínjában rágta a szőnyeget, de nem gyújtott rá.

És már nem is gyújthat, mert akkor vége a becsületének. A gongütés üres csöndbe hangzott volna el és a látványos erőfeszítés, mint valami ócska trükk, az értelmetlen ripacskodások számát szaporítaná. Íme a tanulság: ha komolytalan dolgot művel az ember, a látszatra kétszeresen is vigyázni kell. Szappanbuborék-fújásban kifáradni és meghátrálni egyenlő a halállal. Baktai nyilván tudja ezt, ezért is igyekszik minden külsőséget, cirkuszi mutatványt bedobni, legalább a hókusz-pókusz legyen a segítségére. Tizenkét öngyújtó áll az asztalán: no, gyújtsunk rá — mondja, ha valaki belép a szobájába. Az illető, mint például az én agronómusból lett szaktársam is, odanyújtja neki a Fecske dobozt, no, gyújtsunk rá, Baktai elvtárs. Baktai erre fölényesen elhárítja: köszönöm, nem dohányzom, de fölajánlja, melyik öngyújtóval óhajtja? Ez persze csak amolyan idegzsibbasztó játék, elterelő hadművelet. De ahogy mondják, időnként valóságosan is rájön a nyavalyatörés. Végigcsettintgeti az öngyújtókat, lángoltatja, papírt tart föléjük. Összesodort újságlapot, kefelenyamatot. Néha csupa fekete pernye az íróasztala. Ha Nero korában dohányoztak volna, most sokkal inkább azt tudnám elképzelni, hogy Nero is azután gyújtotta föl Rómát, miután leszokott a dohányzásról, idegességében. Ezt az ötletet azért valahogy el kellene sütni Baktainak. Annyira mindenki hiú, hogy ha szellemes dologgal hozzák kapcsolatba, nem haragszik meg érte.

Vagy ilyen hiúsággerjesztő beugratást vagy valami ilyesfélét kellene kitalálni, amivel elismerném az erőfeszítését. Milyen hülye dolog, hogy pont azzal nem használhatok, amivel tudnék — saját példámmal. Én ugyanis már a negyedik éve nem dohányzom. Leszoktam. Pedig harmincat, negyvenet is elszívtam napjában. Ugyanúgy hagytam abba, mint ő, egyik pillanatról a másikra. Persze az én leszokásom nem vált ennyire közüggyé. Ennyire? Sehogy! Engem

5