Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 2. szám - Csoóri Sándor: Szárnyas kutya (elbeszélés)
CSOÓRI SÁNDOR SZÁRNYAS KUTYA Csak azt tudnám, mért éppen most bújt belém az ördög? Mért éppen most kaptam hányingert az egész hétszentségtől? Nem túlzók, de hat esztendő alatt — azóta dolgozom itt a mezőgazdasági rovatnál — legalább kétezerötszázszor is becsavarodhattam volna. És nem! Sőt, fülig sárosán, nyakig marhaganyésan lótottam-futottam mindenfelé; riport riport után, tárca, cikk hetente három is. Mi történhetett? Semmi rendkívüli, csak elnyüvődtem. Leengedtem, mint a bicikligumi? Csak eljutottam addig a telítettségi fokig, amin túl már kicsordul a koponyafolyadék? De hát mért nem láttam ezt jóelőre? Okos és értelmes élőlénynek tartanak, s néha magam is elhiszem ezt magamról. Elég lett volna annyi előrelátás, hogy kihallgatást kérek Baktaitól, a főszerkesztőmtől, s ha nem is olyan nyersen, mint ahogy általában az ember végigrecsegteti magában a dolgokat, kipakolok előtte, helyezzen végre át a művészeti rovathoz, mert én már kész vagyok, tökéletesen kész, a témát többszörösen és fenékig kimerítettem. A földeket legalább százötvenötször fölszántottam, bevetettem, learattam, szemveszteséggel vagy anélkül, a téeszlovak tomporát ugyanannyiszor megcsodáltam; beszélgettem körülbelül százezer csősszel súlyos, gőzölgő kazlak közt, hatvanhat brigádvezetővel pocokirtás közben a búzamezőn. Köszönöm, ebből elég volt. Zárszámadások, közgyűlések, kucsma-látomás, csizma-látomás és csizmaapokalipszis? Vízágyuk a kertészetben, pirkadás, malacvilágosság az égen? Köszönöm, ebből is elég. Csak az első emeletre kellene lemennem, balra fordulnom, s már bent is volnék a szobájában. Van Gogh Napraforgója a falon, melyet, ha nem akarnék épp kilépni, a rovat művészi jelképének is tekinthetnék; alatta az üveglappal borított sötét íróasztal s mögötte ő, fekete, szikár arc, fehér ing, begombolva, nyakkendő nélkül. Hogy leesne az álla? Diákkoromban több merszem volt az ilyen rajtaütésszerű lerohanásokhoz. Anélkül, hogy életemben láttam volna már szerkesztőséget, bekopogtattam a Z.-i néplap főszerkesztőjéhez és elvörösödve bár, de határozottan mondtam neki: újságíró akarok lenni. A fiatal, százhúsz kilón fölüli főszerkesztő disznósajtot evett és teli szájjal elkezdett nevetni. — Mi a származásod? — Paraszt. — Ez eddig jó. És miket Írsz? — Verseket. — Ez rossz. A költők használhatatlan élőlények. Nem tudnak megírni ötsoros hírt egy halálos balesetről, mert fogalmazás közben elbőgik magukat. Sok bennük a részvét. Írj prózát. — Miről írjak? — kérdeztem, mintha máris a lap munkatársa volnék. Akkortájt épp az infláció legyűrése volt a legidőszerűbb téma. Hazamentem s másnapra megírtam életem legelső tárcáját, a Kosarak beszélgetését. Egyik kosár panaszkodik a másiknak, hogy az égvilágon nem hinné el senki, milyen gyászosra fordult a sorsa, hisz nem is olyan régen még, ha piacra ment a háziasszonya, őbelé sose rakott mást, csak sok szép ropogós papírpénzt: szá3
