Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 1. szám - HAZAI JEGYZETEK - Z. Szabó László: Párhuzamok Radnóti formanyelve alakulásához
Párhuzamok Radnóti formanyelve alakulásához Radnóti halála előtt alig másfél évvel írta: „...az égre írj, ha minden összetört!” És fél évvel az abdai tarkólövés előtt, amikor már mindennek a végső summázására kellett felkészülnie, fogalmazta meg a művészetről szóló vallomását: „A valóság, mint megrepedt cserép, nem tart már formát és csak arra vár, hogy szétdobhassa rossz szilánkjait.” Ezekben a sorokban nemcsak a kor hiteles ábrázolására való törekvése kapott hangot, az a tudatos költői felismerés, hogy a valóságos értékrend a háború szörnyűségei közepette már rég felbomlott, hogy a racionális és az irracionális rég szerepet cserélt, hogy a látomások, amelyek lidérces álmoknak tűntek az előbb, valósággá szörnyűitek, hanem egyúttal magyarázatát adta azoknak a látomásoknak is, amelyek már rég kísértettek költészetében, amelyek a korai versek harmonikus rendjét rég felbontva egy látszólag eltorzult világot kezdtek ábrázolni, de éppen ezért tudtak hiteles képet adni a korról. Mintha valóban „minden összetört” volna, s a költőnek „az égre” kellett volna írnia a régi „írótáblák” helyett. Az utolsó évek termése ezért lett egyre gyérebb. De egyre pontosabb, megbízhatóbb képet adott saját koráról. Az objektum és szubjektum olyan dialektikus egysége valósult meg költészetében, amire kevés példa akad bárhol a lírában vagy a művészetek egyéb területén. Az előbb idézett Ó, régi börtönök című verse azonban még mást is igazol. Mintha Radnóti a kortárs művészek nevében is felmentést kért volna a hagyományos kifejezésmód és formakincs használata alól. Az őt és a művésztársakat körülvevő valóság csak belső vonásainak megmutatásával tárhatta fel a lényeget, a felszínen megjelenő természeti jelenség már csak „partikuláris igazságokat” tudott kifejezni. Az sem véletlen, hogy vele egyidőben a kor másik, a hozzá hasonló tragikus véget ért művésze, Ámos Imre, a festő ezt írta 1943 novemberében naplójában Vajdáról: „Már nem rajzol és fest, hanem jeleket ír fel a felületre, melyek hieroglifái egy vége felé közeledő élet vetületeánek.” Ahogy a költői szó részben önigazolás, részben igazolása a kor művészetének, Ámos napló- beli bejegyzése nemcsak Vajda Lajos művészetének elismerése és magyarázata, hanem egyúttal kulcs is saját alkotásaihoz. A vallomáson túl a szürrealista művészetnek a könnyebb megértetése és elfogadtatása, amelyik szerte Európában, Európa nyugatán általában jelentkezett; nálunk társadalmi-történeti tartalommal töltötte meg a szürrealista formavilágot — a háború következtében kibontakozó káoszt igyekezett megértetni. Ez az egymásnak felelő, egymást igazoló idézet természetesen került egymás mellé. Mindketten egyazon kor gyermekei, sorsuk nem is rokon, testvérsors. Indulásuk pillanatától — annak ellenére, hogy nem ismerték egymást, egymás művészetét, még naplóik bejegyzései is gyakorta megegyeznek. Az emberi sors közös kínjai és szenvedései mellett közös a művészi fejlődés útja. Ahol pedig különböznek, ott a kétfajta művészetkifejezési mód közti eltérésekről van szó. Eszméik bizonyos eltérései csak erősítik tételünk igazát: a hasonló 142
