Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 1. szám - HAZAI JEGYZETEK - Pósfai H. János: Az otthontól az otthonig
Leereszkedünk az egyik kerek asztalhoz. Szeretnék bepillantani életükbe, szeretném megtudni olvasóinknak az itt élők életútját, a naplementét, amely bearanyozza őket sugaraival... Mi lakik a gyerekekben? Keskeny arcú, sovány asszony beszél. Kicsit hátra dől a kényelmes — számára talán kényelmetlen, vagy legalábbis még szokatlan — fotelben. Nézem az arcát: kicsit megnyúlt, a bőre barna. Fejkendőt visel. Olyan, mint egy fametszet. A hangja reszelés, majdnem személytelen. — A hajamnál fogva húztak ki az utcára. Oda tettek az útra, hogy majd elüt az autó. Akkor aztán azt mondhatták volna, hogy aláfeküdtem az autónak ... Így akartak megszabadulni tőlem. Csendes, panasztalan szavak, talán nem is érzi már, mit jelentenek. A fiáról, az édes gyermekéről beszél, akivel negyedszázadig élt egy fedél alatt. Felnevelte, embert faragott belőle, keményen megszenvedte az életet, hiszen öt érvvel ezelőtt a közös munkából vettek házat. Akkor még nem is sejtette, hogy olyan siralmasan kell majd otthagynia ezt az otthont, a melegnek hitt családi fészket. Nem, nem élesek ezek a szavak, inkább tompák. Tompán fájdalmasak. Az idős asszony, akinek olyan a feje, mint egy fametszet, nem is akar vágni a szavakkal. Édesanya ajkán fakadnak, aki tehetetlen korára terhére vált édes gyermekének. A lánya ugyan hívta. De nem ment el hozzá, azt mondja, ott sem lett volna külömb az élete. Kapva kapott a segítő kéz után, amely kinyúlt érte. Most itt ül, a számára kissé szokatlan, süppedős fotelban. Keskeny arcáról lassan lehervad a bánat, s a helyéibe leírhatatlan konoksággal odatelepszik az alázat. — Nem rosszak ám az én gyermekeim — menti fel őket. — A Józsim se volt vad természetű soha, csak mióta megnősült... Két éve nem láttam őket, azt hiszem sokszor, hogy megszakad értük a szívem... Mikor ellépünk, kezet akar csókolni... A sarokban jókora pálma alatt magánosán kötöget egy másik asszony. Neki hat gyermeke van szétszórva a nagyvilágiban. A szó igaz értelmében a nagyvilágban, mert két fia disszidált. — Hogy érzi magát itt? — Köszönöm, nagyon jól vagyok. — S a gyermekei? — Ö, az én aranyoskáim! Nem olyan régen kaptam levelet az egyiktől. Karácsonyra meg biztos újra írnak majd. Tetszik tudni, karácsony a szeretet ünnepe... Ütött-kopott retikült szorongat, tapogatja, kutat benne, mígnem előkerül az agyonolvasott levél. Itt van végre, tessék csak megnézni. Levél a gyerekétől. De milyen levél! Az első sorától az utolsóig: panasz. Az életre, a megélhetésre panaszkodik, aki írta. Gondokkal küzd, s nem átallja megjegyezni a levél végén: anyának milyen jó, sokkal jobb, mint nekem, hiszen semmi, de semmi gondja, kényelmet nyújt a szeretetotthon. — Ugye, de aranyos! — néz rám a néni, de én nem merek a szemébe nézni. Bűntudatot érzek... Egy pillanatig semmire nem tudok gondolni. Egyetlen kérdés moccan bennem, amit így lehetne megfogalmazni: vajon mi lakik a gyerekekben? Mi lakik azokban a gyermekekben, akik úgy el tud119
