Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Csányi László: Előjáték egy regényhez

inkább egy másik meghatározása, a moment, a kulturális háttér és feltétel, aminek az elérhető és feldolgozható hatásokon kívül tulajdonképpen azt kell jelentenie, hogy minden írói alkotás egy egész kor irodalmi tükre. Az íróra tehát nemcsak saját elbeszélése hat, a történet ellenállhatatlan gravitációja, hanem az is, amit a műfaj és módszer, koreszmény és esztétikai szándék követel, mert a történet nemcsak az elbeszélés kényszerét hordja magában, hanem annak ellenére, hogy virtuálisan ugyan minden formára alkalmas, voltaképp igazodnia kell ahhoz, amit az író hajlama és tudalma próbál az egyetlen eszményihez hasonlóvá tenni. Szabadság és szükségszerűség, szabad választás és kényszerű alkalmazkodás tehát minden mű, s már ez is utal arra, hogy a létrejött mindig kényszeregyezség, különbéke az írói szándék és a történet belső törvénye között, amelyet végeredményben kiszakít a valóságból az a jóvátehetetlen tény, hogy végbement az időben s végérvényesen le is zárult.

Még neki se vágtunk elbeszélésünknek, s íme, akadályok állják utunkat, s ezeket csak növeli az, hogy az író jogos rokonszenve, a szeretetté finomult érdeklődés, mellyel hősei útját kíséri, még egy Flaubert objektivitását is vitathatóvá tenné. Persze minden mű legalább annyira jellemző alkotójára, mint korára, de számon lehet-e kérni rokonszenvét, amikor maga is része a hősei körül kialakult legendának? Az elbeszélő emlékező is, személyes emlékek és élmények fűzik a történethez, s hangját az együttérzés is színezi.

A történet, melynek első megfogalmazása magának főszereplőjének szájából hangzott el valamikor a koppányi borházban, eredetileg „csak” történet volt: a megtörtént verbálisán újult meg, s hátterét, mese-környezetét a hallgatók képzeletének kellett megteremtenie. Már itt is módosult, módosulnia kellett, s amikor a második, majd a harmadik nemzedék támasztotta fel, még mindig csak a kimondott szó elröppenő bizonytalanságával, új árnyalatokkal bővült, későbbi események is módosították szereplőinek jellemét és tetteit. S végre az, aki leül asztalához, hogy írásba foglalja a családi-történeti legendát, egyformán szembetalálja magát azzal az ellenállással, ami mindig ott van a leírt szóban, midőn a valóság illúzióját akarja kelteni, s a másikkal is, amit a műfaj kényszere jelent, midőn irodalmivá, sőt az irodalom részévé akarja tenni a történetet.

Történetünk, az elbeszéléssé sűrűsödő téma, egyszerű, s a felületes érdeklődő talán túlzásnak is tartja ezeket az aggályokat. íme, mindössze erről van szó:

Abban a honvédseregben, amely 1849. augusztus 13-án Világosnál Görgey parancsára letette a fegyvert, ott volt apai dédapám is. Végigküzdötte a szabadságharcot, részt vett Buda ostromában, verekedett Komáromnál, s ama rettenetes júliusban Rimaszombaton, Miskolcon, Tokajon át, Nagykállót és Nagyváradot érintve menetelt Aradig, ahonnan már csak Világosra vezetett út. Szerencséje volt, mert a fegyverletétel után nem vetették rabságba, a császári ármádiába se sorozták be, s több társával együtt elindult haza, Zalakoppányba. Húszán vagy harmincán lehettek, valamennyien dunántúliak, fölmentek a Fehér-Körösig, s annak partján vonultak Szentmártonig, s tovább át a Tiszán, Alpárig. Jobbára éjjel mentek, mert tartottak a portyázó császáriaktól, s csak azt tudták, hogy mindig Nyugatnak kell tartaniok. Sokáig tartott az út, több hónapig, de mindig akadt, aki élelemmel, esetleg némi pénzzel segítse a bujdosó honvédeket. Néhány társuk elpusztult az úton, ezeket tisztességgel eltemették, s mentek tovább, vitték a haldokló utolsó üzenetét is az otthonvalóknak.

Ennyivel voltaképp be is kell érnünk: ez a vonulás végig az országon, mi108