Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Csányi László: Előjáték egy regényhez
CSÄNYI LÁSZLÓ ELŐJÁTÉK EGY REGÉNYHEZ Több éves adósságom ez az elbeszélés, bár ha pontos akarok lenni, a „több év” nem sokat mond: kezdete a gyerekkorba nyúlik vissza, abba az időbe, amikor még az élő legendát hallottam, s nagyapám vagy apám elbeszélésében ott volt a félreérthetetlen szándék is, hogy majd annak idején én mondjam tovább az utánam jövőknek. Példa és intelem volt az elbeszélés, s ahogy múltak az évek s valóban elérkezett az idő, midőn át kell vennem az elbeszélő szerepét, egyre súlyosabbnak éreztem a felelősséget, éppen azért, mert a történetet, mely annak rendje-módja szerint ment végbe a maga idejében, a mind vastagabb rétegben rárakódó múlt olyan erkölcsi tartalommal telítette, mely joggal válik példává és intelemmé. A közvetlen szemtanú számára még csak esemény volt, meghatározott hellyel és idővel, mely az elbeszélés révén lett történetté, s anélkül, hogy bárki hozzátett vagy akár csak kiemelt, megnemesített volna belőle valamit, észrevétlenül, s mégis a szemünk előtt legendává finomult, melyet titokzatos és kitapinthatóan is jelenvaló elemek tápláltak, s egy régi daguerotyp, egy alkalmi használati tárgy, mely az ő személyéhez kapcsolódott, megelevenítette s egyben természetessé, hétköznapivá.is tette a legendát. Az elbeszélés kényszerében így szorult egyre inkább háttérbe az irodalmi becsvágy s kapott mind nagyobb hangsúlyt az erkölcsi feladat, azzal a zavarba- ejtő ténnyel, hogy nemcsak az egykori s részleteiben egyre kevésbé ellenőrizhető eseményt kell elmondanom, hanem a legendát is, melynek akarva-akarat- lan részesévé váltam, s amely épp azzal terebélyesedett, hogy több mint száz év távolából s valójában minden nappal messzebbről szólt hozzám. A történetet a szeretet és a megértés szellemítette legendává, mely azonban mégis csak megőrizte a bárki által ellenőrizhető történelmi tényeket. De beérhetjük-e ezzel, kiegyezhetünk-e így, mit se törődve a kockázattal, amikor valójában a feladatot sem látjuk tisztán, bármennyit hivatkozzunk is az elbeszélés kényszerére s az ebből fakadó erkölcsi felelősségvállalásra? Magával az elbeszéléssel még csak megbirkóznánk. A regényírók — Walter Scott óta — két módszer között választhatnak: a legendát történeti tényekkel hitelesítik, vagy a történelmet gazdagítják-torzítják a legendával, ám a cél mindig ugyanaz, s ebben egybekapcsolódik a hitelesség és a regényszerű érdekesség, a történelem és a lektűr kívánalma. S már itt, a kezdet kezdetén a feladat műfaji-módszertani része akadályokat állít elénk. Az elbeszélő számára az lenne a legegyszerűbb, ha odaképzelné magát a zalakoppányi hegyoldalba, a hajdanvolt atyafiak közé, s míg valaki arra is ügyelne, hogy közben ne ürüljön ki a kancsó, így kezdené: „Tudjátok, az úgy volt. . .” Sokszor elhangzottak ezek a szavak a zalakoppányi borház biztonságos félhomályában, s mindannyiszor tágra nyíltak a szemek, kipirultak az orcák, s mindenki szótlanul meredt az elbeszélőre, aki hadak vonulásáról, huszárfortélyokról beszélt, Budavár megvételéről, s ama gyászos napról is, midőn a vert sereg megmaradt katonái utolsó élj ént kiáltottak Görgeyre. A koppányi borházban az élőbeszéd volt az egyetlen közlési forma, s a hallgatóság előbb-utóbb maga is elbeszélővé vált, s ugyanolyan önfeledt figyelem kísérte szavait. A környezet változott meg, s talán nem is annyira az, amit Taine a miliő szóval jelöl, 107
