Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Németh Imre: Emlékidézés varjútollal
„Tudd meg, hogy nincs örökös éjjel, S nincs pálma nélkül sivatag! Sorsod is hántást, bajt elégel, S feloldja zúzott, Szállni adatott szárnyadat.” Erre az idézésre elsimult hosszú, erős állú, magas homlokú arcod, mindig is mosolytalan szemedben reménység fénylett fel. Most már tudhatod, ami egy hosszú életen át szorongatott: magad és néped „léte, nemléte” örök törvények szerint kering pályáján. Látod, Áron is oldja szárnyát, tollat hullat, eszközt adván a lenge emlékezetnek, hogy mi itt mindétig higyjünk a ti „odatúli” ele- venségtekben. S ha már most ez a Te süppedő hantod hallgatásba zárkózik előttem, hadd mondjam el egy régebbi szavadat. Ötvenhat nyarán itt a szomszédban, a fehéregyházi síkon magyar—román vegyesbizottság régi-régi, gyanított tömegsírokat bolygatott fel. Petőfi csontjait keresték. A bizottság két tagja, a fáradhatatlanul lelkes Dienes András és a Te boldogtalan végzetű vejed, Szahédi László költő-író, esténként béjöttek Udvarhelyre s rengeteg terepvázlat-cédula felett a Te szobádban folytatták az „ásatást”. Sohasem feledem; hogyan szóltál rájuk Te. a „hitetlen”, csendesen, de nyomatékkai: „mit keresitek azt a farkasfogas koponyát? Az már úgysem kiált Talpra magyar-t. Petőfi él, bennem, s — hiszem — bennetek is, s még néhány százmillióban kerek e földön. S már azt kiáltja: Talpra ember!” Most pedig engedd meg, hogy átvádoljak a katolikus temetőbe, a harmadik T-hez, Tomcsa Sándorhoz, ki ugyancsak tartotta magát fehéregyházi druszája riadójához, mert világéletében talpig ember volt. Indultam, s míg a Szenthegy dombjára települt katolikus temetőhöz kanyargó szerpentinen felbicegtem, elegendő időm volt azon töprengeni, hogyan is szólítsam, bár még eleven személyében ismertem. Nem egy preferansz-parti- ban ült velem szemben, s ha netán játszmát nyertem, engedékenyen legyintett: ..Vendég vagy. Neked lehet. Csak ezek a „hullarablók” ne fosztogassanak.” (A hullarablók legkedvesebb barátai és partnerei: a sebészdoktor és a festőművész.) Töprengtem mégis a megszólításon, mert restellkedve kell bevallanom, hogy csak most a nyáron ismerkedtem meg az igazibb Tomcsa Sándorral, mikor kezembe adták a csak nemrég, két vaskos kötetben megjelentetet, innét-onnét összegyűjtött írásait. A két kötet címe: Őszi tárlat kisvárosban. Alcímek: elbeszélések, portrék, humoreszkek, riportok, vázlatok, cikkek. Van olyan regény, amit az ember egyvégtében, „letehetetlenül” olvas és zaklatottan éber marad az átolvasott éjszaka után is. De az ilyen „morzsalék- írásokat” (a leghosszabb 160, javarésze 3—4 oldalas) kevés író ragasztja úgy olvasója kezébe, hogy le nem teheti, míg csak el nem fogy a két kötet 1140 oldala. Most nyáron így jártam a Tomcsa könyvekkel. S szeretném remélni, hogy ez a „kisvárosi tárlat” a tisztára söpört Udvarhelyről a mi söpretlenebb Budapestünkre is ellátogat. Hogy miért kívánnám? Mondja el a hant, ami gyengéd kezek ápolásában olyan virágosán „lakályos”, amilyen otthont ez a kedves Sándor agglegény életében, titokban mindig álmodhatott magának. És ez a szép, ápolt, minden apró burjántól, gyomtól naponta takarított sír — mivelhogy csak tegnap tettem le a második Tomcsa-kötetet — meglepő készséggel szólalt meg — bennem. — Hát cimbora, mire is vagy kíváncsi? Az udvarhelyi Tisztaságra? No, ez 102
