Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Németh Imre: Emlékidézés varjútollal

No, ez a villanásnyi emlékezés mindjárt azt a további határozatot érlelte bennem — (hogy szinte ábeli szóval éljek) —• alkalmatos volna mindjárt ki- futamodni innét Udvarhelyről a csak jó másfélórás sétányira eső Farkaslakára, ahol még aligha süppedt meg a hant Áron minap (június 12-én) betemetett sírján és egy illő fohásszal megkérdeni Öt, miképpen vélekedik erről az udvarhelyi tisztaságról, ami tán a világ más tájain is kívánatos lehetne. Utcákon, udvarokon, lelkekben egyaránt.

A másfélórás. séta tízpercnyire rövidült egy ifjú, nagyon kedves orvosházaspár Fiat kocsijának jóvoltából. Szikrázóan kék egű augusztusi nap volt (tisztára véletlenül István napja), de mikor Szentlélek falucska templománál a remek beton szerpentinről rákanyarodtunk Farkaslaka bizony huppanós bekötő útjára, egész kis autókaraván jött ránk szembe. Csehszlovák, lengyel, meg H rendszámú kocsik. Farkaslakáról jöttek. Csak nem Áron sírjától? Megtudtuk: onnét. Nem idegenforgalmi konvoj volt. Valahány: magánérdeklődés.

Farkaslaka egyetlen utcájú, hullámosán egymásra simuló dombocskákon felfelé kapaszkodó, jó hosszú falucska. Ám a közepén ez a dombhullám egy külön magasságot domborított magából, hogy az szemmel tarthassa a falu kanyargását. Ide fel épült 240 évvel ezelőtt egy szép, tetemes, barokkos templom. Szinte katedrális egy ilyen apró falunak.

Kapaszkodtunk fel a templomdombra. A domb jobb oldalán óvoda. Pázsitján vagy félszáz emberpalánta körbe fogódzva ringatódzott. Egy pöttöm a kör közepén karocskáját tárva énekelt. Ha ép fél fülem nem csal, azt kérlelte pajtásaitól: „Kútba estem — ki húz ki?”

Nos, Áron, ott feljebb, hallod-é? Mert bizony még feljebb domborul a hant, jó ötven lépésnyire a templom szentélye felett is. A domb legtetején. Két szálegyenes, tán századéves cserfa közé akkora hantot ágyaltak Farkaslaka székely legényei, hogy vélnéd: egy testi óriás koporsóját takarja ez a szobányi rögépület. S a két faóriás állja az őrséget.

Meghajtott fővel, hangtalanul állunk a sok friss virággal borított sír mellett. Csak éppen rebben bennem a kérdés, ami idehozott. Az udvarhelyi tisztaságról.

Tud-e a hant válaszolni? A rögök némák. A virágok is csak illat-lelkűket lehelik szótlanul. Fentről, tán az egyik cserfa tetejéről pilinkázik le valami orrom hegye előtt. Tán egy ideje előtt sárgult cserlevél? Odahull elém, a hant rézsűjére; de nem zörren, mint a lombjától búcsúzott, száradt falevél. Vaksi szemem valami villanó feketét lát. Az eredendő kíváncsiság már mozdítja karomat és felemelem a hullomást: hibátlan lobogójú, gyászfekete várj útoHat. Gyönyörű példány; másfélarasz hosszú; vén, bölcs varjú szárnyából hullhatott.

Biológus kezében az ilyen toll: szaruképződmény, melynek csévéjéből elszállt már a „toll lelke”, beszáradtak a toll fejlődését tápláló nedvdús sejtek.

Az én kezemben az Áron elhullajtott tolla lett. És fényes, fekete zászlaja mindjárt intés is:

„Vidd e tollat, írómesterségünk eszközét és jelét. S ne feledd, mit mondottam: mosd meg kezed és alázatban fürdesd meg lelked, mielőtt a szűzfehér papír elé ülsz. Mert állítmányt írhatsz mosdatlanul is, de igét soha. Pedig a világ Igét vár tőlünk, tiszta Igét!”

A kétszáz éves templom tornyában délre kondult a harang. Kezemben a varjútollal, főhajtva baktattam a dombról, s ekkor a harang szavában mintha Áron hangja szólt volna utánam:

„Az udvarhelyi Tisztaságról faggatództál. Szólattam róla Abeleimmel egyet100