Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Németh Imre: Emlékidézés varjútollal

NÉMETH IMRE

EMLÉKIDÉZÉS YARJÚTOLLAL

Ügy szeretem Székelyudvarhelyt, mint a magam kicsi — a magyar városok sorában legkisebb — születtem-városát: Kőszeget. Mind a kettő „világvégi” város, végállomás. Ez úgy értendő, hogy mind a két város végállomása egy-egy vicinális szárny vasútnak, mely őket a dübörögve száguldó gyorsvonatok fővonalához köti. Szó, ami szó: félreestek az Úttól. Vagy ahogyan ma mondanánk: elhúzódtak az élet sűrűjétől. Vállalták volna a végállomás-sorsot? Vagyis a nincs-továbbot? Szó sincs róla. Nem bámulták mélán az útonálló hegyeket, sem Kőszegen az Alpesek keletre futtatott előőrseit, sem Udvarhelyt a Hargita nyugatra ugratott kisöccsét, a Szarkakő sziklabércét. Hegyeknél magasabbra tekintettek. Mintha ez a két — egymástól nyolcszáz kilométerre eső városka az azonos sorstól azonos intést kapott volna; hivatásnak ugyanazt választotta. Mind a két város jellegzetes iskolaváros lett. Mintha azzal akartak volna válaszolni az őket félresodró életáramlásnak, hogy: „jó, jó, ha te engem meg is tagadsz, én nem téged és a magam csendességében nevelek számodra olyan fiatalokat, akik nem vélik hegynek a buckát és látni fogják a fát is az erdőtől, szóval emberül emberek maradnak majd masina-csodáid között is.”

Hát így lett valahogy, hogy a századforduló idején alig hat-hétezernyi lakosságú két városkában, tanítóképzők, gimnáziumok, polgári iskolák és különböző nevelőintézetek falai között 1500—2000 fiú és leány nevelődött. Szeptembertől júliusig ifjúi pezsgés dagálya duzzasztotta fel a két világvégi városka törzslakosságát, lélekszámának majdnem negyedével. Ez a javarészt külső világból vonzott ifjú virgoncság ide-oda áramlásával hozott is, vitt is. Hozta a külső világ ingereit, tudásszomját, tovább-tovább indulatát, s vitte innét hegyek és fák bölcsességét: egyikük sem nő az égig, ám tudnak beszélgetni a csillagokkal.

No, hagyjam immár a párhuzamot, s maradjak Udvarhelyt, hol négy év múltán most a nyáron jártam újra rokonlátásra. Az első, amit szippantottam: virágillat és tisztaság. A „székely Athén” agoráján, a tűhegyes tomyú református és a kéttornyú Ferences-templom között, százszínű virágágyásokkal parkosított tér, persze pihentető padokkal, de sem a parkban kanyargó fövenyes utakon, sem a padok körül egyetlen cigaretta-csikk, de még egy papírszeletke sem. A romániai városok tisztasági versenyében ez év nyár-elején lépett Udvarhely az ezüstérmes második dobogófokra.

Nos, ez a köztisztaság nem csak a virágos tereken, aszfaltos utcákon érvényes, hanem még a régi-régi házacskák macskafej-köves udvarain is. Itt mintha az egész város állandóan vendégvárásra készülne. Hiszen tisztára takarított szoba várja az akármilyen alkalmatlan koraisággal betoppanó vendéget és — a lélek tiszta derűjét sugárzó tekintet. Tiszta mosoly.

Kérdem magamtól: honnét fakasztotta ez a város a buzogó tisztaság-forrást? Hirtelen egy budai, Alkotás-utcai ház második emeleti lakásából hangzik fülembe válasz. Tamási Áron alkotó-szobájában az írómesterség szokvány- furcsaságairól beszélgettünk. Azt mondja Áron:

— Mielőtt íráshoz ülnék, a fürdőszobába lépek, s jó alaposan, bő szappanhabbal, kefével kezet mosok. Még akkor is, ha rendes reggeli mosdózásom óta csak a negyedórás kávézás múlt el felőlem.

99