Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 1. szám - Németh László: A magyar irodalom jövője (tanulmány)
új útonáUóknak, S míg úrfajtánk egymást s a népet falta, Tunya álmainkat jég verte.” S ami a legbántóbb, amiért Herder nem sajnált, amit Vörösmarty ki akart csikarni, ami a régi zsidó diaszpórától olyan fájdalmasan különböztet meg: „S még a Templomot sem építettük fel”. A harmincas évek elején egy másféle nemzedék kezdett összeverődni, melynek a gerincét nem az osztályukkal szembefordult, de ennek a sorsát magukban hordó úrifiúk alkották, hanem a népből előjövő Erdélyi Józsefek, Illyés Gyulák, Tamási Áronok, József Attilák, majd meg épp Veres Péterek, Szabó Pálok, Sinka Istvánok. S nem meghökkentő-e, hogy ennek a friss, lentről feltörő nemzedéknek a toborzója az Illyés Gyula Pusztulás című útirajza lett: egy ormánysági próbafúrás a magyarság pusztulásába. A pusztulás elkiáltása verte fel az országot, terelte egy nagy helyzetfelmérésre, lélekébresztésre, programgyártásba a tehetségeket; ez szólított le engem is a Tanú első évének európai kilátójáról, vitt rádióállásba, folyóiratindításba, mozgalomba s csinált a végén még „népi írót” is belőlem. Ha egyszer majd feltisztul a mostani köd a Szabó Lőrinctől József Attiláig, Kodolányi Jánostól Gelléri Andor Endréig terjedő nemzedék fölött, vitatkozhatunk, ez volt-e nagyobb vagy a megelőző. Mindenesetre parasztibban állt hozzá a munkához, több hittel, hogy látszata is lesz; hiszen a legtöbbjük már a szocializmus neveltje volt, meggyőzött, hogy a társadalmi rend változása a nemzeti bajokat is orvosolja. Érdekes lenne felmérni, hogy a pusztulás rémképe, mely összehívta, mennyire őrölte fel egy emberöltő alatt a hitet, melyet nagyrészükben puritán életvitel is támogatott. S az utolsó húsz év: a szocialista építés kora! Még a sötétebb fele után is azt hittük, hogy bár nagy gyötrődések árán, de a jóslatból, a Kölcseyéből, Adyéból mégiscsak kivágtuk magunkat. Hisz a szocialista népek családjában nem veszhet el tag, nemcsak gazdaságilag, de már-már biológiailag is össze vagyunk kötve. S ím egyszer csak itt van a 62-es, 63-as évek statisztikája: a magyar népszaporodás Európában a legkisebb, mint ahogy Európáé is a legkisebb a világrészek közt. Ha így megy, a fiatalok munkája nem lesz elég, hogy megszaporodott vénségünk eltartsa. Pedig a statisztika még mint statisztika sem fejezi ki a valódi helyzetet. Politikus ismerősöm, akit pályaindítása Baranya szerelmesévé tett, épp hozzám tért be ormánysági kirándulásáról. Be kellett vallania csalódását, ö azt hitte, hogy a szocialista rend a pusztulást már- már automatikusan megfordítja. Nem így van. Cigányok s a visszaszivárgó németek szépítenek a számadatokon. Nem nevethettem ki, én is osztottam bizonyos fokig tévedését. Ha nem is a hangoztatott célban, az életszínvonal-emelésben bíztam (hisz az nyilvánvaló, hogy az életszínvonal s a vele járó igényemelkedés nemcsak lélekszámra, de az azt formáló erkölcsökre is jelenthet veszélyt), a szocializmus mellékáldásaiban: a műveltség terjedésében, az irodalomra kapott olvasókban, a politikát is befolyásoló erős közvéleményben. S nemcsak a statisztika, elsősorban nem a statisztika figyelmeztet most sem, hogy a szabadulás minden egérlyukát végigfutkosó optimizmusomnak tévednie kellett. Mindezt persze botorság lenne a szocializmus rovására írni. A szocializmus csak lehetőség, ahogy a kapitalizmus s a feudalizmus is az volt, a nemzeten múlik, mit szed ki magának belőle. Nézzünk körül: népek vesznek körül, sokszor rosszabb körülmények közt, de ezek, lengyelek, szerbek, szlovákok, bolgárok, románok, újabban a keletnémetek is (legkevésbé talán a csehek) mind a virágzás, emelkedés benyomását keltik. A statisztikákban sem a 12 ezrelékre 8
