Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Pór Péter: Fodor András költészete
ugyan, a „suhogó föld” öröme és biztonsága árad belőlük, — de mindegyik sorban benne rezeg a hajdani nagy ábránd, az elfelejthetetlen csalódás és az elár- vulás is. A Fordul az ég kétségkívül legnagyobb alkotásából, a szülőföldhöz írt , az érzelmek skáláját sajátos tompítással, az elégikustól a himnikusig végigjátszó Pannóniából lehetetlen volna kiszakított sorokat, de akár a három rész egyikét is idézni az egésznek megsértése nélkül. A meditativ tartás és közelítésmód ki- teljesítésének, a distanciát mindig őrző szemlélődő feloldódásnak szépségét azonban talán a Dicséret kicsit rezignált vibrálású, csalódást és bizakodást, visszafogottságot és odaadást egyszerre érzékeltető, szinte zenei lebegésű lezárása is sejteti: „Már sok városban jártam. Idegen ablakok mögül láttam a tér harsány erőlködését, kihallgattam a bogárlábú percek ijedve futkosó neszét. Jó elgondolni, hogy van csend, amely világít, mosoly, amely gyümölcsöt ád a földnek, hogy egy-ütemre ver a lét nyugalmad ritmusával, s hogy míg fény, szín, álom elcikázik, belőled el nem fogyhatom soha.” „Pannon” líra? Nyilván van köze hozzá; de mennyivel összetettebb, többet mondóbb annál! Hiszen kétségtelen az is, hogy minden említett hatáson túl sokat tanult, a legtöbbet, Illyés Gyulától — noha a Rend a romokban költőjének küldetéses tudatú impulzivitása már a Hazafelé alkotóját sem jellemezte —: de milyen szervesen építette bele, mintegy a saját képére formálva, e hatást is univerzumába! Összefoglaló tisztűnek mondtam e kötetet, a megelőző kettőhöz viszonyítva. Ám arra a fogékonyságra gondolva, mellyel Fodor András a legkülönbözőbb hatásokat asszimilálta, tudatosságára és következetességére, mellyel magát ihlető példáitól elhatárolva, önnön hanghordozását kiformálta, önnön univerzumát kiépítette, mellyel dalszerű líráját összetetté tágította és mélyítette, s ha gondolatban szinte a fák növekedésére emlékeztető csendes természetességű fejlődésének kezdő és végpontját, a Hazafelét és a Fordul az eget, a két kötet összbenyomását, egybevetem, úgy érzem, e legutolsó verseskönyv, adott szempontból, egyenértékűként mellérendelődik a korábbi háromhoz. Mintha mind a négy „útközben” adott jelzés lenne csupán, egy nagy költői vállalkozás jelzései, melynek igazi értékeit majd csak később ítélhetjük meg. Pór Péter 9
