Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1966 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Pór Péter: Fodor András költészete

inkább magával emelni. Költeményeit, sokszor magán az alkotáson belül meglehetősen változó, sőt szabadritmusú, a még oly halvány iámról is gyakran lemondó költeményeit többnyire valamilyen hangsúlyozottan tárgyilagos kijelentéssel indítja — „Esténként nyugtalan a csend” (Versírás éjjel), „A tanterem szűk padjában szorongva / hallgattam az előadót” (Utólagos észrevétel), „A ka- tedrális zárva volt” (Fekete, sárga) — melyre ráépíti, sohasem túlköltőiesítetten. pontos szavakkal, meditációinak a lezáró összegzésbe ívelő építményét. Szépségüknek alapjában nem is tündökletes részletmegoldásaik a titkuk, hanem építésük, illetve építettségük, melyben alkotó elemeik csendes természetességű egy - másrakövetkezése egyre magasztosabbá — úgy is mondhatjuk: líraiabbá - emelkedik a végső tanulságig.

Nem filozofikus líra ez, s legtöbbnyire nem is gondolati, legalábbis abban az értelemben nem, ahogy a Nyugtalanság völgye Babits Mihályáé, vagy a Te meg a Világ Szabó Lőrincéé az: benne nem elvont problémák verseltetnek meg személyes hitellel, és nem is az érzelmek összecsapásából, a költői magatartás ambivalenciájából robban ki a gondolat, hanem az indító pillanat, az indító helyzet bomlik ki, ama meditativ szemléletmód idéz fel — mintegy természetes önmozgásának engedve, de józanul fogadva — képeket — a Versírás éjjel meditációja tisztán képi építésű —, gondolatokat, eseményeket, míg egyre magasabbra emelkedő soruk általánossággá, személyes érdekű általánossággá zárul Ez a fajta meditativ múltidézés teszi, már az első síkon is, kettősvetületűvé alapélményét: költeményei — próbáljuk ekként meghatározni őket — szép ívelésű, emelkedett hangnemű refleksziósorok, tudatos rendező elme alkotásai, Tisztük tehát nem csak, nem is elsősorban emlékek felidézése, hanem a jelen lélekállapotának kifejezése; verseinek kompozíciója természetesen hajlik át tájleírásból első személyűvé, múltból jelenbe, emlékképből gondolattá.

Az ifjúkor eltűnte, a hajdani közösség szétesése, a színes és változatos élményekből összeálló világkép szertefoszlása e megvilágításban a ma költőjére rásúlyosodó magányt jelenti. „Tárgyak börtönében”, „szárnyasajtók ideges kései” között vergődik (Tárgyak börtöne), „homloka malmában a kín és bűn kaszái forognak” (Ítélet), a város, amelyet valaha otthonának nevezett, számára üressé pusztult — „Csak az eszelős vadgalambok / sírják fejem fölé / a duzzadt szomorú eget”; egyedül maradt, reménytelenül egyedül — „Mért integetsz, / mikor már senki se látja a közönyével arcodra bukó / irdatlan ég alatt” (Válasz) —, a Keserves panasza pedig

„A mondhatatlan veszteség mellembe vágja forró szuronyát, esett szárnyakkal hull körém százezer elrontott világ.”

világok semmivé hulltát szenvedi.

Idézhetnék még példákat — oly szépeket is, mint az eddigiek —, s kivált a kötet első feléből; túl nagy számban azonban, félő, hamis összképet adnának.

Nemcsak, mert a Fordul az ég számos költeménye egy új harmónia keresésének és megteremtésének jegyében fogant, de elsősorban, mert magánylírájának is jórésze, néhány, csupán a ma egyértelmű kétségbeesésést megszólaltató alkotás kivételével, összetett életérzést tükröz. „. . . csak neveket, csak szavakat tudok: / ez itt a híd, a kút, a kőszobor, / a nikkelrúd, a réz, a keramit, / de hol a kép, a látomás, mellyel / olykor magamhoz édesgettem őket?” (Tárgyak bör76