Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Pór Péter: Fodor András költészete
saié mellett csupán egy nemzedék tagjaként, egy szemléletmód illusztrációjaként említessék, keveset mondó jelzőktől kísérten. „Fordul az ég árnyékba. Hűl a föld. Elfordulnak az évek. Az ifjúság kerete őriz, Akár az örökélet.” (Az iskola udvara) • Alapélményét, kettősvetületű alapélményét, az ifjúság elmúltával lassan rá- súlyosodó magányt talán ez a néhány sor fogalmazza meg a legszebben; a Fordul az ég, első síkon, a búcsúzás kötete. Nyitóverse, Az ifjúsághoz, a „múlás kényszerét” panaszolja, vívódva vele és küzdve ellene, és a záróköltemény fájdalmas tiltakozásából — „Ne mondjátok, hogy tán igaz se volt! / Ne mondjátok, hogy nincs értelme többé, / hogy szétesett a közös ifjúság. / Én fölkelek az elzuhant időből...” — mintegy szép keretbe zárva a könyvet — ugyancsak a hűség, a vers címéül is választott Hűség vallomását olvashatjuk ki. Fodor András nem impulzív alkatú lírikus, indulatait ritkán formálja közvetlenül alkotásaiba: a Fordul az égben is talán csak két ilyen költeménye van (ítélet, Bukott angyal), s mindkettőnek Pilinszkyt idéző zord fegyelmü tépettsége szintén a boldogságával és kínjaival nagyrahivatott ifjúság nevében szól, annak magasztosságát idézi, annak számonkérő vádjait szólaltatja meg. Mellettük pedig a nem nagyon vaskos verseskönyvnek jórészét a múltat idéző költemények töltik ki, akár az egy pillanatképet felelevenítő Idegen csillag, a Veled és a Napló, vagy mint az alma materhez, a kaposvári gimnáziumhoz írt emlékező-köszönő vallomása; Az iskola udvara. Közéjük sorolhatjuk Az utolsó huszár gúnyoros-nosztalgikus portréját is, a már címével sokatmondó Nosztalgia riadt emlékkutatását, de a múltból ível a jelenbe a Pannónia kompozíciója is — hogy csak a legtisztább, legegyértelműbb példákat említsem. Ez a visszatekintő-emlékező attitűd formálta ki véglegesen korábbi köteteit is jellemző meditativ hanghordozását. Lírai alkotást, tudjuk, — miként, megfordítva, az epikait írójának lírai érdekeltsége — mindig valamilyen közvetlen élmény, tehát epikusnak nevezhető mozzanat ihlet és hitelesít. Fodor András költői szemléletének és versépítésének legsajátabb vonása ez indíttató élmény meditációvá érlelése. Múltjáról, emlékeiről nem hűvös objektivitással szól, de nem is könnyes érzelmességgel, hanem mintegy fölébük hajolva, kissé József Attila módján — a Kirajzolódsz kifejezetten az ő hatását mutatja —: reflexív figyelemmel. Költeményei közül nem egyben igéivel is jelzi e distanciát: „nézek” „figyelem”, „gondoltam”, „hallgattam” — olvassuk sok helyütt, a Fekete, sárga címűnek halállátomását „A kőmellvédre dőlve néztem, / a gőzölgő mezőket” sorpárja előzi meg, a Keservesnek „Megállók az embertelen tájon” az első szavai, a Hét éve szerelmi vallomásának fohászos sóhajtását, az utolsó szakaszt „Hét éve immár, hét éve nézlek” kijelentése nyitja, s végső soron távolságtartásáról tanúskodik a Szabaduló ifjú poétát idéző portréja éppúgy, miként az a biztonság is, amellyel önnön arcképét belerajzolja, annak egészében természetesen belesimítja, a Pannónia és A szem hatalma nagyobb kompozíciójába. Olvasóját nem elkápráztatni kívánja, s nem is elbódítani — „Szikár falakra ír / minden igaz varázslat. / Józanság pajzsain lobog” (Vita) vallja —, hanem 75
