Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Várkonyi Nándor: Babits Mihályról
nap tudtul adja az önképzőkört ülés helyét és idejét. Csak az érettségi banketten lettem vele ismét „jóba”. Babits ugyanis eljött az 1914-ben érettségizettek bankettjére, jóllehet, mint mondtam, osztályunkat nem tanította, csak az önképzőkörben kerültünk a keze alá. Két társunk, Bánlaki Zoltán és Bossányi László, tudta rávenni, hogy kijöjjön a svábhegyi szanatórium parkvendéglőjébe, ahol a lugasok közt volt a bankett. Olyan jól érezte magát, hogy ezt meg is vallotta. Sőt innen még eljött az Üllői-útra, a Ludovika-kertnél volt kiskocsma különszobájába is, és csak éjfél után távozott körünkből. Több diáktársunk hazakísérte, s visszajövet jelentették, hogy Babits nagyon elégedett volt velünk. (Nekem azonban többször is az a benyomásom támadt, hogy mártírszerepet vállalt, amikor közénk jött, és erősen feszengett a helyén.) Ezen a banketten Bossányi egy fogadást megnyert, egyet elvesztett. Megnyerte azt, amelyikben arra fogadott, hogy Babits éjfélig közöttünk marad, de elvesztette a másik fogadását, hogy leitatja. Ba- bitson meglátszott, hogy nem gyakorlott ivó, és az is, hogy a túlságos diákjókedvet nemigen bírja. A tisztviselőtelepi gimnázium 1912—1915 közt végzett diákjai minden évben találkozót tartanak régi intézetükben, melynek most Széchenyi-gimnázium a neve. (Babits az életében tartott találkozókra sohasem jött el, noha hívták. (Ott valamilyen formában mindig megemlékezünk róla, bár hivatalos ünnepségeket nem rendeztünk még. A találkozó folytatódni szokott a kispesti Halásztanya helyiségében, ahol a fehér asztal mellett emlékeikről beszélgetnek az öregdiákok. Babitsról ott is szó esik, nagy tisztelet és elismerés jár ki hírnevének, de valami hűvösség, fel nem oldódás érződik ebben is. Hiába, ö az elefántcsonttoronyba rejtőzés, a magányosság embere volt... Babits tanársága idején a Szabóky-utca 54. sz. alatt lakott a tisztviselőtelepen, ennek most Bíró Lajos-utca a neve, a néprajzkutató után elnevezve. Tanártársai közül ugyanott, az 53. sz. alatt lakott Görög Imre tanárunk, a neves műfordító, az 59. sz alatt Dienes Pál, egyetemi magántanár, matematika professzorunk, és a 60. sz. alatt Lehr Andor tanárunk atyja, Lehr Albert, Arany Toldijának magyarázója. A sűrű árnyékot adó, fasoros Villám-utcán gyakran mentek a jeles tanárok a „tanárnegyed” felé, ahol még több más pedagógus is lakott. Babits és Dienes szép időben gyakran viseltek szandált, ami nekem, vidékről jött diáknak erősen feltűnt, mert ott még szokatlan volt, s a felnőtt embert megszólták volna, ha hordja. Dienes azonban Párizsban tanult, ott szokott hozzá, Babits átvette a szokást, és Pesten sok minden megengedett volt már, ami vidéken nem. Vajda Árpád feljegyzéseiben sok a szubjektív mozzanat, ami természetes, mert nem a nyilvánosság számára íródtak, hanem baráti levélként; viszont annál valóhívebbek, minthogy hiányzik belőlük a nyilvános emlékezők elfogultsága, gyakori utólagos rajongása. Egészükben mégis Babits tanítványainak általános véleményét fejezik ki tanárjukról, s híven tükrözik a viszonyt, mely hozzáfűzte őket. Részleteik pedig megegyeznek annak a képnek vonásaival, amely Babits egyéniségéről ma előttünk áll. A szellemi színvonal-különbséget és a fiatalos temperamentum hiányát bizonyára helyesen állapítja meg a távolság, a tartózkodás, sőt hidegség fő okául. Babits nem volt pedagógus, hanem mint tanár is (költői és művészi ösztönein túl) a szellem embere, teoretikus; mutatja ezt egyetlen pedagógiai tárgyú tanulmánya, az Irodalmi nevelés. (Egy tantárgy filozófiája tanulók számára), mely a fogarasi gimnázium 1910. évi értesítőjében jelent meg először; mint alcíméből látjuk, mihelyt a tantárgyhoz nyúl, nyomban filozófiát nyújt, a retorika és a stilisztika közvetlen oktatása helyett. S mutatja még egy körülmény: tanársága utolsó éveiben jobbadán nagydiákokat tanított, s e fogékony, lelkes korban levő ifjak közül jóformán senki sem igyekezett a közelébe férni, hozzászegődni. Az irodalomtörténet csak egy diákhívéről tud: Komjáthy Aladárról, ki az újpesti gimnáziumban lett bizalmasa, titkárféléje, s akit később maga avatott költővé a Nyugatban (1925). Azaz nem annyira tanár és tanítvány, mint inkább két költő találkozott. * 71
