Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 3. szám - SZEMLE - Horváth Ottó: Galgóczi Erzsébet: Kegyetlen sugarak
A Kegyetlen sugarak bírálóinak és értékelőinek könnyű dolguk van. Az összegyűjtött riportok után nem kell leülni és elgondolkodni azon, hogy mi is ezeknek az írásoknak a szubsztanciális mondanivalója, elvégzi ezt maga a szerző az Előszóban. Néhány oldalon szinte hivatástudati hangvétellel fogalmazza meg sajátos riporteri ars-poétikáját, és itt nemcsak esztétikai állásfoglalásról van szó. Galgóczi a maga számára érvényes írói magatartást a „népi írók’- normáiban véli megtalálni, erről vall nagyon emberien. Amikor arról szól, hogy számára az írói magatartás mindenekfelett elkötelezettséget és szolgálatot jelent, és ezt követeli minden parasztgyerektől, akiből értelmiségi felnőtt lett, akkor szinte három-négy évtizedes „népi” attitűd rezonál késeien szavaiban. Emberi-írói magatartás szempontjából nagyon megbecsülendő ez az elkötelezettség és szolgálat, de mint az imént utaltunk rá, nemcsak esztétikai állás- foglalásról van szó. Galgóczi ugyanis az írói hivatásban politikát is lát — nemcsak pedagógiát —, és hogy a politika az ő gyakorlatában mit jelent, a művei bizonyítják, a legutóbbi is, ahol valóságosan a napi politika „legalsó” szintjére ereszkedik alá. És ebben az összefüggésben már elgondolkoztató Galgóczi „hitvallása”. Napi politikát művelni akár irodalmi riport szinten, és a „népiek” emberi- írói-politikai magatartását és eszmevilágát példaképnek tekinteni, sem nem korszerű, sem nem tudományos. Galgócziban a „népiek” tudatosították az osz- táiyhelyzetét (?), azok ébresztették fel benne a felelősségérzetet, amit ennek az osztálynak (a parasztságnak) érdekében vállalnia kell. De, először: Milyen „népiek”? Galgóczi riportkönyvében Erdeire és Illyésre hivatkozik. De még a baloldalon álló és később a tudományos szocializmusig eljutó „népi” írók ideológiájában is számos olyan nézet található a parasztságról, a paraszti hivatásról, a paraszti jövőről, a parasztságon belüli osztályrétegeződésről és az osztályharcról, mely a maga idejében sem állta meg a helyét, és amelyet azóta túlhaladott, megcáfolt a történelem. Másodszor: Az a prófétai hangú valóságfeltáró küldetés, mely évtizedek után továbbcseng Galgóczi soraiban, és amely parancsolóan megkövetelte abban a korban a „napi politizálást”, leleplezését mindannak, ami szellemileg és testileg megnyomorította nemcsak a dolgozó parasztságot, hanem az egész nemzetet, az a fajta politizálás akkor elengedhetetlen és szükségszerű volt. Mindenki tudja: a „népiek” legjobbjai olyan küldetést teljesítettek akkor, mely egy volt a nép- és nemzetmentéssel. Azóta azonban történt egy és más, éppen a „népi” írók vágyainak valóraváltása érdekében. Ezzel összefüggésben szólni kell arról is -— Galgóczi könyve is azt bizonyítja —, hogy tovább él egy rossz értelmű követelmény az író politizálásával kapcsolatban. Történelmi tény, hogy volt időszak, amikor társadalmi érdekből az irodalomnak a politika helyébe kellett lépnie, pontosabban az irodalomnak kellett elvégezni azt, amit a politika nem végzett el. Ezt az igényt támogatta a felszabadulás után a dogmatikus gyakorlat is, amikor elvárták az írótól, hogy napi kérdésekben foglaljon állást, amikor az irodalomnak szinte minden művészi áttétel nélkül kellett direkt módon „szolgálni a valóságot”. De ez az idő már a múltté . . .! Most tehát arról van szó, hogy az író ne politizáljon? Vagy, hogy nincs szükség irodalmi riportra, szociográfiára? Természetesen nem. Ha valamikor az írók a történelmi távlatot kérték számon a politikától, és jogosan, most a 158
