Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 3. szám - SZEMLE - Horváth Ottó: Galgóczi Erzsébet: Kegyetlen sugarak
ben húzódó geológiai rétegeket is. Ez a gyűjtemény egyetlen év költői termé- séről ad képet, de elénk tárja azt is, ami az egyes versek mögött rejtőzik: a mai magyar líra változásait, eszményeit, természetét. Azokat a tendenciákat, miket csupán érintőlegesen és vázlatosan ismertethettünk az elébb. Természetesen nem hiányoznak az igazán nagy versélmények sem: hiszen az 1965-ös év lírája nemcsak a folyamat irányáról beszél, hanem klasszikus szépségű, átütő erejű verseiket is nyújt. Gondoljunk csak Csoóri Sándor Elengednélek, visszahívnálak, Illyés Gyula Leivel a partról, Jékely Zoltán Szabó Lőrinc temetésén, Juhász Ferenc Történelem, Nagy László Mennyegző, Vas István Akit visszavezettél va>gy Váci Mihály Édes hazám című versére. Persze lehetnek hiányérzeteink: hiszen minden antológia szerkesztőinek ízlését tükrözi, s ez bármennyire körültekintő, mégsem elégíthet ki minden igényt. A tökéletes antológia-szerkesztés amúgyis az el- érthetetlen «eszmények közé tartozik. Különben is örömünkre szóigái, hogy a Dunántúl költőit népes táborral szerepelte ti a gyűjtemény: jelen van Csorba Győző, Káldi János, Pákolitz István, Takács Imre, Takáts Gyula is. Fájdalmas hiány viszont Keresztury Dezső, Pilinszky János, Hajnal Anna, Devecseri Gábor, Rába György távolmaradásá, s a fiatalabbak közül is szívesen láttuk volna Ágh István, Bella István, Csukás István, Demény Ottó, Horgas Béla, Orbán Ottó és Raffai Sarolta verseit. (Magvető) Pomogáts Béla Galgóczi Erzsébet: Kegyetlen sugarak Az Öt lépcső felfele után itt a Kegyetlen sugarak. Az írónő, az elbeszélés kötete után ezúttal csokorba gyűjtött riportjait nyújtja át az olvasónak, s ha eddig is tudtunk róla, hogy élményanyagát primer módon a kisalföldi táj táplálja, legújabb munkájában szinte kitapinthatóan érezhetjük a Nyugat-Dunán- túlon élő ember, paraszti ember mindennapi örömét, gondját. Félreértés ne essék: az írónő nem valamiféle táji szociográfiát mível, amikor riportjainak témáit, szereplőit — kimondva vagy kimondatlanul — nagyrészt e vidékről veszi; a problémakutatás, a kérdésfeltevés és itt-ott a válaszadási kísérlet is országos igényű, a szűkebb provincia határait túllépő. Az olvasónak van egy olyan érzése, hogy Galgóczi azért látogat időről időre szülőföldjére, hogy mintegy ellenőrizze: a nagy elvek, az általános politika, a kormányzati szintű rendeletek, a szándékok és óhajok miként és hogyan, mennyi buktató, esetleg megrázkódtatás árán valósulnak meg. És ez az igény nemcsak a „célszerű műfajt” határozza meg, hanem a területet is, hiszen hol is lehet mindezt a legpontosabban és legérzékenyebben nyomon követni, mint otthon, az ismerős táj és emberek között, ahová az író is milliónyi érzelmi szállal kötődik. Az otthon szerzett fájdalom mélyebben vág a húsba, az otthon szerzett öröm magasabb hőfokkal lángol. Valamiféle újmódi anteuszi erőgyűjtés ez, és így érthető az izzás is, amely a sorokon átüt, mert Galgóczi a műfajadta lehetőségeken túl is szenvedélyes, és jó értelembe véve elfogult. Ha vihart kavar, mert kavar, ezen a tájon csapnak legmagasabbra a hullámok és itt is gyűrűzik a legtovább. Itt a legtöbb az értetlenség egy-egy írásával kapcsolatban, de talán itt is fogynak el leghamarabb a kötetei. 157
