Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 3. szám - SZEMLE - Várkonyi Nándor: Bárdosi Németh János: Vacsoracsillag
belenyugodni. Alighogy beáll az esztendők sodrába, a harmadik X küszöbén így sóhajt: „Veszendőben már életed, a napok fogynak tőled.” Kisvártatva, egy bőtermésű féd-lusztrum után úgy érzi, „mintha búcsút intene” féléje a „messzi élet”: „Ezüst nyárfa, army nap / lassan vége nyaramnak... Vágyam immár elapad, I jólesik egy öreg pad ... Harcos hitem csupa rom, / örülök, ha alhatom.” Lepereg három röpke év: „A duhaj napok elmaradtak, / hol van a hűtlen ifjúság?” — kérdi, ám egy pillanatra józan gátat vet a mélabúnrk: „Nem, ez még nem az őszi harmat, / nyári fény ez, jól tudom.” Mégis, folytatólag, minden naptári forduló, újév, aratás, ősz hava, születésnap és minden emléket ébresztő hely, a gyermekkor faluja, a temető a melankólia, a lemondás esti harangjait kondítja meg szívében, s a naptári öregkor kapujában ugyanaz a hangulat fogja el, mint kerek harminc évvel azelőtt: „... rólatok szólok: / a vad, vad ifjúság tetteiről, / de magamról szólva tudom, / mindez eliramlik idővel, / egy nap nem tudod,, melyik az, / rosikad a régi, férfias tartás, / dolgod már nem dallal adódik...” „Naptári” öregkort mondtunk, mert az emberkorok is relatívek. ifjúságot, öregséget mindenkinek másképp mér ki a sors. Azért tékintsük meg kritikai szemmel a tüneteket. Az öregedés szabályszerű, szinte klinikailag Metszhető ismérvei az alkotó embernél, a művész-típusnál is: egocentria, elzárkózás a külvilág elől, múltbatekintés, emlék-kultusz, idegenség a jelennel szemben, közöny a jövő iránt, az érzékenység apadása, a mondanivaló szűkülése s az ebből folyó bőbeszédűség, formai rutin és belső lazulás satöbbi. Frappáns dolog, de tény, hogy Bárdosi Né- methnél mindezeknek átlós ellentétét találtuk, rendre a felsorolás szerint: „leghumánusabb költőnk”, „jobban szereti az embert, mint magát”, a külvilágnak, az „iszonyat” korának „csapásai alatt mind érzékenyebbé válik”, „fáj neki minden rezzenés”, szabadulni kíván a múlttól: „hagyj hát kínos emlék”, a jelen szenvedéseitől „kigyullad a szíve”, utolsó versének utolsó soraiban pedig expresses verbis a jövő felé tekint: „szíve mélyén / ott kondul a hang, / amely mindig te feléd tart / gyönyörű hegyorom: haladás”, s a költő számára helyet kér „a kórus padjaiban, f hogy hangja mind magasabbra szálljon / az örök egy / igazság / szabad, / szép ege felé!” Mondanivalója sem apad, ellenkezőleg, öreges bőbeszédűség helyett tömörítésre kényszerül, verseiben mindinkább az állító modor felé hajlik, mind több bennük a takarékos, szűkszavú kijelentés. Ehhez képest formailag sem lazult, fordítva áll, rutin helyett hangváltást tapasztalunk; míg kezdetben és jó időn át a szélesebb formák vonzották, melyekben helyet kért és kapott a téma részletezése, a hangulat ámyalódása, a kényelmesebb szerkesztés, a lassúbb haladás, később, mintegy a Carmina utolsó versei óta medrük mindjobban szűkül, csappan a díszítés-vágy, a kényelmet szigor váltja fel, a ringatózó lejtés helyett férfias, zárt ütemekben menetelnek a sorok. Igen, az idő mindig bőkezű volt hozzá s ma is az, nem fosztogatta, ellenkezőleg, ajándékokkal kedveskedett neki, s ezért köszönet jár, nem kesergés. De úgy látszik, az aranyszívű költőnek is, aki „szereti a földet és hiszi a világot”, „testvérének érez” minden embert s minden bajára tud kádenciát — neki is szüksége van búsongásra olykor. Ámde ne higyjük, hogy a lemondás az utolsó szava, „napszállat előtt” himnusszal köszönti „a szép, csalárd, haszontalan-hasznos,, édes-keserű életet”: Könnyel a szemben, hálával a számon szólok, köszönöm kelyhét és üdvét a teljes egésznek. S most, hogy fordul a Nap, látom titkaidat, de dalba mondani nem buzog úgy már, csak az íz marad itt örökre a számra tapadva mennyei útravalónak. 146
