Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 3. szám - SZEMLE - Várkonyi Nándor: Bárdosi Németh János: Vacsoracsillag
Testvéreim, emberek a földön, ez a világ nem kaloda, börtön... Mért nem vagyunk emberek, mi többek, töltsük be hát boldogan a földet, s mint ahogy a vidám földek, rétek, teremtsünk egy emberibb vidéket. A természet fia lévén, az emibert mindig az idő aspektusában, a múltban, a jelenben vagy a jövőben látja. A múlt nem sok vigaszt nyújt, de tanulságot a jelennek igen, és célt a jövőnek. Mutatóba álljon itt három vers néhány sora a a költő ifjúkorából, amikor a múlt öröksége még jelen volt. „Népművelésre” ment egy falusi iskolába: „Ott künn, a tilos mellett, / ahogy az úton jöttem, / száz meg száz béres loholt / a hóban összetörtén. / A gróf úr téli kedve / most szarvasokra vágyik... Mindig így volt ez itten, / örök cselédek voltunk, / ha van itt szégyen, ákkor / ez a mi szégyenfoltunk.” A másik versből: „A nóta régi nóta: / Ver- bőczy óta nyögi / barázda, sors, bitófa.” A harmadikból: „Az én világom nem, ez, nem ez! / Csák benne vagyok, mint a holtak.” A régi kínai költő „szép verseiben” sem a virág, a fetlieg és a bor „lepte meg”, amiről annyit írt Po Csü-Ji, hanem a „könnyező” robot, „melyet a nép, a dolgos ember / olyan egyformán szenvedett el; / ahogy az aratókat nézted, / úgy láttam én is ezt a képet: / öregapám az árpa-tarlón / úgy állott, kaszált fáradt-gyarlón... te is ezt a parasztot láttad, / s a száraz, fekete kenyeret, / melyet egy szál hagymával evett.” Maga is szegény-sorban nőtt fel, de szelíd, bizakodó szívvel még emlékét is el akarja vetni, hogy erőt gyűjthessen egy jobb jövőre: „Hagyj hát kínos emlék, ne riadozz ének / keserűen, ne tekints vissza e hazába, / inkább izmainknak adj erőt nyájas nap, / hogy jobban szeljük a jövendő vetésit.” Az emberibb jövő helyett azonban az „iszonyat” kora csap le: „Már el se temet az atom, / por, hamu nem marad utánad, / Auschwitz pokla még / perzselő emlék, / de ez: / a kiművelhető gyilkosság / oly foka: / ahol a kontinensekből tevepúp lesz, / melyre kuvikolni / ül majd a rémület...” A borzalmak listája kifogyhatatlan, csapásaik hatása alatt idegzete mind érzékenyebbé válik, de nem bír szabadulni tőlük, mintegy lírai naplót vezet, melyben szinte nyomon követhetők egy tragikus történelem felvonásai. Egy-egy pillanatra ő, mind között a legszelídebb költő is fellázad, menekülési rohamai támadnak: „ ... vadak nyugalma, légy enyém. / Ne fájjon minden rezzenés, / s a gondolat, e görbe kés, / ne döfje szívemet agyon, / éljek már végre szabadon, / ne tudjam ember-sorsomat, / gyötrelmünk hogy nő, hogy lohad...” De még kevésbé tud szabadulni, elszakadni az emberbe vetett hitétől s a szeretettől, mely hozzája fűzi, mert éppoly szerves része erkölcsi lényének, mint a szív a testnek. Bármennyire kesereg, rémüldözik, ítél, tiltakozik és lázad a verse, nem bírja letenni a tollat addig, míg valamely feloldó, biztató szóra, eszmére, érzésre nem talál. Olvasva, szinte látjuk, mintha fizikai kényszer tartaná fogva a papír előtt. Imént idézett lázadó versének Iszonyat a címe, s ezekkel a sorokkal zárja: „A vak remény, a gyötrelem / ne dobjon már több tőrt nékem, / lássam az eget oly közel, / hogy kigyulladjon a szívem, / s testvér-tüzé- től tán a föld / végre majd tisztább arcot ölt.” Az ily optimista versfejlesztés, mondhatni, lírai képlet nála, az eleven ihlet-munka értelmében, lélektan; folyamat, alkatából adódik, s forrása az ösztönné vált humánus érzés. Példák tucatjával idézhetnénk, mert hiszen a képlet tagjai mindig cserélődnek, s a forrás szüntelen buzog, de példára e helyütt van a legkevesebb szükség, ahogy e tárgyra térve mondtuk: a humánum életének és művének vezérszólama. Idő. — Bárdos! Németh verseiben nem az az idő a problématükus, amellyel a filozófiának, sőt a szépirodalomnak is egy idő óta oly sok haja van, hanem a természetes, amit a Nap kelte-nyugta s az évszakok forgása teremt. A hasonlóság mindössze annyi, hogy nála is relatív, egyre gyorsabban múlik, s emiatt bú- 4Song. Olyasféle problémája, mint Kosztolányinak volt a halál gondolata: nem tud 145
