Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 3. szám - SZEMLE - Várkonyi Nándor: Bárdosi Németh János: Vacsoracsillag
Furcsa álom tartott ölében, feküdtem a föld alatt mélyen, üvegből volt a föld és láttam életem a kusza indákban. Minden úgy volt, ahogy most látom, csak még nagyobb csönd volt a tájon és a színek is szebbék voltak. Látjátok, suttogtam, a holtak élnek, millió kis virágban, s vígan az álamból kiszálltam. Vagy „árnyék suhan át a falon”, pedig Semmi sem moccan, s ő „úgy ül mozdulatlan / akár egy [kőbevésett Buddha”. De épp az ily megmerevült koncentrációban a legérzékenyebb a lélek távoli közlések felfogáséra: „Egy pillanatra láttam éppen, / talán csak sejtés-szárnyakon szállít, / hírnökként röppent, tovatűnve . .. Mi volt ez, milyen, üzenetként / jött felém ez a furcsa intés?” — Betegségben, midőn „teste alól a mázsás kín alatt”, az öntudatvesztés küszöbén ugyan- ily révület fogja el, s „egy másvilági hitbe”, létbe szédül át; ami az eszmélés után megmarad, minden eksztatikus, élmény nyereménye: valamely szilárd, szavakba nem fogható, végleges bizonyosság: Most könnyű szívvel megyek már tovább, és nem kívánom más hírét, borát. Minden enyém és semmi sem enyém... Nincsen hasznos és haszontalan sincs, a börtönben sincs zárható bilincs, a világ vége? — vén mese, gyerek: a végtelent a véges egye meg? Lelkem repülj és szárnyalj szabadon, én már a sírban bátran álhatom. Jelképek. — A kép tehát, akár természet nyújtja közvetlenül, akár érzéken kívüli látomás szüli, jelentéssel bír, mely túlmutat magán, azaz szimbólum. Bár- dosi Németh jelképvilága leginkább a népköltészetével rokon, s ez érthető, mert a közös, legősibb forrásból merítenek. Csakhogy míg a népköltészet jobbadán megmarad a hasonlatnál (madár, virág, erdő, felleg s az évszakok kimeríthetetlen képtára), az ő szimbólumai, ahogy mondtuk, elmélyülnek, távlatot kapnak, jelentéseket fednek föl. így noha a természeti valóságban gyökereznek mintegy elsődlegesek, közvetlenek, nem fitogtatják a képzelet légies leleményét, viszont annál életteljesebbek, gyakran súlyos mondanivalókat tömörítenék egy-két motívumba, sugarak .messzi határokat ível át. Skálájuk ehhez képest tágkörű, a közvetlenül adódó egyszerűtől bonyolult áttételekig, mintegy lírai paraboláikig terjed. Egyszerű, szinte természetes, ha a réten ballagó1, szép parasztilány egy idilli kép keretében a szerelem szimbólumává válik: „Dapulevél napernyővel / megy egy lány a réten ... Minden amit látsz, megindul, / űzi a szép. tüneményt. 1 Ám a .lány a bársony-réten / libag-lebeg, tovaszáll... Eltűnik a földi szemtől; / illaberek, csergeteg. / Piros felhő füt utána, / maga a szép szerelem.” Természetes az is, ha kedvesét a tavaszi csőkos ifjúság, a nyári lángoló szenvedély, az őszi „ledér” szerelem sárga, piros, bíbor és mályva színeibe öltözötten kívánja látni, — „csak feketébe sose lássalak...” — De már, láttuk, a bérház virágos ablakából nyíló kilátás a szabadság eszméjét idézd, s a békés öntözgetés a független nyugalom vágyképeit, amiről a „szent öreg” Arany álmodozott, — „Egy dongó, a nyár hírnöke / beröppent ablakomba. . . zim, züm; / pipacs játszik velem, / és húz a 143
