Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1966 / 3. szám - SZEMLE - Várkonyi Nándor: Bárdosi Németh János: Vacsoracsillag

A táj, a természet maga a széles e világ, egybefoglal mindent a vakondtúrástól a csillagos égig, ősihlet forrása, szélesebb, bővebb nála nincs. Eleven képtár, drámai jelenések sora, legbensőbb életünk hasonlatait tőle vesszük, ősiképek, szimbólumok kifogyhatatlan gazdagságával szolgál. Természetes, hogy a költő annak a kis földdarabnak képeit veszi hasonlatul, annak a drámájába éli bele magát, ahol született és felnőtt, mert lényének egy darabjává vált, s föl sem cserélheti mással:

Nézd, engem is a hű Pannon-táj és lanka, a latin-hullámú dombsor vall fiának, s nincs oly fordulata a hiú a reménynek, miért oda adnám én is ezt a halmot.

Lehet agy állatnak, vagy szónak a szirmát, egy-egy simogató szem beszédét rajtam, ahogy litániát muzsikál az este halk tücsök-vonóval, vézna bokor alján.

Ahogy Petőfinek az Alföld volt az „álma”, az ő lelkében a szűkebb haza, a dunántúli táj eszme és „szívszakasztó” érzés, mely „némává teszi”, csak sóhajtani tud: „Nekem a dombsor, a szelíd lanka / lelkem izgalma és lelkem nyugalma / ... ez a haza s ez a sóhaj / a férfi könnye ...” — Mégjobban kimélyül a kép, távlatot kap és humánummal telítődik, ha felismeri jelentését:

Egyszer láttam egy tájat, orosz táj volt.

Siskin festette. Nem láttam még távolt olyan szomorú-búsnak és oly szépnek, ahogy a csüggedt orosz felhők néztek.

Holt lelkek közt, sorvasztó nyomorban a földek hátán én is ott hajoltam, de egy nézésben tirátok ismertem jobbágyhőseim, a bús idegenben.

De a kép, ha jelentést hordoz, már szimbólummá tágult és átvitt értelmet nyer. Így a bérház muskátlis ablaka „szabad mezővé” nyílik szét, távlatai és színei a „nyugalmat és szabadságot hozzák”, a „maroknyi föld a kis cserépben” ősei sorsát idézi és erre inti: „mindig lássam / forrásom a világ-forrásban”.

Érzés, eszme, jelentőség, szimbólum: ily sokrétűen redőzödiik a természet, ha a költő a lelke prizmáján bocsátja át képeit. A jelképek sokaságát ontja elénk, de éppoly sokrétűnek kell lennie a léleknek is, hogy „olvasni” tudja őket, — úgy dlvrsnia, «hogy a „paraszt pipáz az ekén ülve / s mintha a bibliáiba merülne, ' olvas a földből”. A panoráma végül is eszmei tájjá, virtuális hazává lényegül át, mintegy kívül a téren és időn, salaktól megtisztult lényünk templomává:

Ne mondd: örökre. Azt se mond: soha.

Csak annyit mondj, hogy érzed és hiszed.

.Szíved remények zengő temploma, s az őszinteség legfénylőbb díszed.

Egy-egy ilyen érzékfeletti, „metafizikai” élményben világosul meg — az elragadtatások lélektana szerint — a létnek az az értelme, jelentése, amit konkrét fogalmakba zárni nem lehet, csak „érezni és hinni”. Ez a földöntúli pillanat hasonlít az álomhoz, amely szintén időn kívül pereg le, s hozzá hasonlóan mindig látomás alakját ölti fel, képekbe burkolja jelentését:

142