Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 3. szám - SZEMLE - Várkonyi Nándor: Bárdosi Németh János: Vacsoracsillag
SZEMLE Bárdosi Németh János: \acsoracsillag (Válogatott versek) Éppen negyven esztendeje adta ki első verseskötetét a szerző, mégis bízvást állíthatjuk, hogy számára még nem jött el a vacsoracsillag ideje, hanem csupán a delelőé. Ismerjük őt, szerény és érzékeny lélek, fükarabban bánik az idővel, mint az ővele, hiszen már negyvenöt éves korában így írta: „... ami jöhet még: ráadás csupán.” Az idő múlása kezdettől fogva mélabúra készteti, s ez a borongó hangulat halk zeneként kíséri útján, hol csöndesedve, hol riadozva, de mindig hallhatóan. Ám útja felfelé vezet, egyenletesen, meredélyek és szakadékok nélkül, s ahol most áll, egyszersmind a legmagasabb pont is, amit eddig elért. Ez tehát jó alkalom, hogy végigtekintsünk rajta, a válogatás — noha szűkös — elegendő módot ad rá. Természet. — Már induláskor nyomban tájköltőnek fémjelezték; ezt a jelzőt a műbírálat mindinkább kicsinyítő, értékcsökkentő értelemben használja, s igaza is van, de csak akkor, ha magát a táj fogalmát devalválja, és félreérti szerepét, viszonyát a költőhöz. Valóban, nekünk már sekély a vers, ha nem több színes képeslapnál, ha leír és fest, mégoly tetszetős, hibátlan formában is; a műfaj legművészibb mintája, a parnasszizmus, csakugyan elavult, noha iskolát csinált, azaz maradandót alkotott. De a táj nem pusztán pittoreszk környezet, hanem a természet színpada, ahol elénk tárja magát minden ízében, s akármelyik kicsiny zuga álljon a költő szemei előtt, a kis rész élete a nagy Egész drámáját példázza. S a költő sem szemlélője csak, belőle született, benne él, fia és szerelmese, küzd vele, harcol a közös harmóniáért, egyesülni, beleolvadni kíván, minit az anyaölbe: Lám, mennyi minden a világ, az ország és az a határ, ahonnan látlak élet és felszívom föld, erőidet Nekem a föld nem égitest, szelíd anya és szerető, folyton vívódód küszködő érzés köt hozzá... Mint ölelkező szeretők, úgy vagyunk összekötve mi ... egy vagyok vele s végül is egy leszek vele, hogyha majd rettentő szédület után síromba ránt a zord halál, benne poriok s veszek el. 141
